Az Apáczai líceum iskolaújsága

Fél éve kerültem az Apáczaiba és szerintem életem egyik legjobb döntése volt, hogy ide jelentkeztem.

Ugyebár nyolcadik végén ott volt bennem a félelem az új iskolától, új osztálytól, új társaságtól és az új tanároktól, de gondolom, ezt az érzést nem is kell bemutatnom, mivel elég sokan éreznek így ebben a helyzetben. Visszagondolva rájöttem, hogy hiábavaló félelem volt.

Már most sokat köszönhetek ennek az iskolának, pedig még csak fél éve vagyok részese ennek a bizonyos “Apáczais életnek”.

Először is megtanította, hogy merjem felválalni azt, aki vagyok, a személyiségemet. Rájöttem, hogy itt senki sem fog kinézni azért, mert “más” vagyok, esetleg azért, hogy hogyan öltözködöm, milyen zenét hallgatok, és úgy általában azért, aki vagyok.

Ezenkívül rengeteg új barátot szerzett nekem ez az iskola, s ezen nem csak az osztálytársakat értem. A kórus és a diáktanács is nagyon sokat segített abban, hogy kibontakozzak a zárkózottságomból, amely addig befolyásolta az életem. Először persze azt gondoltam, hogy egyik sem nekem való, de egyre több embert ismertem meg és ők is biztattak, s most meg úgy vagyok vele, hogy szerintem igenis megérik ezek a plusz tevékenységek. Ha lehetne, mindegyikre jelentkeznék, bár ez sajnos képtelenség. Az az érdekes a dologban, hogy pár éve el sem tudtam volna képzelni, hogy önszántamból maradjak bent tanítás után órákat a suliban. De elvégre az Apáczai ilyen, megszeretteti veled az iskolát és annak a teljes világát.

Olyan, mintha egy külön világ lenne. Ez persze adódhat a diáksereg összetartásából, az egyes tanárok és diákok közt lévő már szinte barátságból, meg persze az  iskola színes egyéniségéből.

Mióta ide járok, a szürke, kopár hétköznapok is messziről elkerülnek. Nincs olyan nap, amelyben  ne lenne  valami érdekes és szép, legyen az akármilyen apró dolog is, mondjuk egy ebédszünetes sztori, egy érdekes tanóra. Ha más nem is, de az a bizonyos kicsengetés a “Karib-tenger kalózai” dalával feldobja a napomat, de még az sem azért, mert ugyebár kicsengetés.

Hát ez lenne az Apáczai az én szemszögemből. A hely, ahol szeretek lenni, és ahol érzem, hogy szeretve vagyok.