A jó együttélés titka

E gyönyörű márciusi hónapunkban, amikor mindannyian kicsit újjászületünk érezve már a közelgő nyár melegségét, sokan elgondolkodtunk azon, hogy milyenek is a román-magyar kapcsolatok, vagy azon, hogy miért olyanok, amilyenek.

Az utóbbi időben olvastam egy-két ezt a témát boncolgató cikket a Világnégyzetben is, a sajtó vagy a közélet pedig ismét tele volt a március 15-i megemlékezésekkel, vagy az ilyenkor felszínre bukkanó román-magyar kapcsolatok körüli problémákkal. Rendszerint az ezt a problémát boncolgató vélemények ( tisztelet a kivételnek persze) eléggé negatívak, pesszimisták és számomra sokszor eléggé lehangolóak. Ebből adódóan szeretnék egy valamivel optimistább megközelítést nyújtani. Ez nem csak azoknak a dolgoknak a felelevenítéséből fog állni, amelyek minden nézeteltérés ellenére pozitív hatással vannak ezekre a kapcsolatokra. Emellett ki szeretném fejezni az arra vonatkozó véleményemet is, hogy szerintem melyek lehetnek azok a dolgok, amelyek segíthetnek minket abban, hogy felülkerekedjünk a mi generációnk által már meg sem igazán értett, de sokak emlékezetében és világnézetében még mindig oly fontos szerepet elfoglaló múltbeli sérelmekből vagy a napjainkbeli viszonyokból adódó konflikutusokon, hogy egy élhetőbb és jobb jövőt építsünk, amelyben jobbak a román-magyar kapcsolatok, s amelyben városunk, országunk és persze az egész világunk valós problémáira tudunk fókuszálni!

Napjaink román-magyar kapcsolatoira úgy is tekinthetünk, mint egy különleges problémára, amely kizárólag olyan típusú nemzetekre jellemző, mint amilyen a magyar vagy a román. Az igazság viszont az, hogy ez egy sokkal tágabb jelenségnek, realitásnak a vetülete, amely az egész kontinensünket, sőt, az egész világunkat meghatározza. A globalizácóra adott rossz reakciókra, válaszokra kell itt gondolni. A globalizáció korában az identitását féltő ember elkezdi törni a fejét azon, hogy vajon mi jelenthet az identitására veszélyt. Világpolgár ugye nem akar lenni, el se tudna képzelni egy ilyen forgatókönyvet, s akinek más a véleménye, az az ő szemében legjobb esetben egy tévedésben élő személy, ha nem éppenséggel áruló! Ugyanakkor élvezi a könnyű mobilitásból vagy a szabad kereskedelemből származó előnyöket, amelyeket a globalizácó biztosít számára, s amelyeket harmic vagy negyven évvel ezelőtt nem élvezhetett. A probléma viszont nem az, hogy meg akarja őrizni az identitását, hanem hogy makacsul attól fél, hogy valaki el akarja azt tőle venni, hogy azt valaki el akarja tiporni. Az ebből adódó félelme pedig abszurd összeesküvésektől való rettegésbe, vagy más nemzetiségű, kultúrájú emberekkel szembeni  gyűlöletbe csaphat át. Azt hiszi, hogy muszáj valakit, vagy valakiket gyűlölnie, valaki vagy valakik ellen harcolnia, akik veszélyt jelentenek az identitására. S közben nem fog fel két alapvető dolgot. Az egyik az, hogy az identitása koránt sincs akkora veszélyben, ahogyan ő azt gondolja, és hogy ha ő meg akarja azt védeni, akkor az nem egy valaki, vagy valakik elleni, hanem egy nemesebb, minden nemzetet és az egész emberiséget megerősítő ügyért, ügyekért való harcban kell megnyilvánuljon.
A másik pedig az, hogy az identitás mellett vannak más égető problémák is, amelyekről gyakran megfeledkezik, mint amilyen a fenntartható fejlődés, az éghajlatváltozás, a kultúra, a korrupció, a társadalmi egyenlőtlenség és sok minden más.

Az angolszász országokban elterjedt a "zero-sum game" kifejezés nemzetközi kapcsolatokban való használata. Olyan államok esetében használják, amelyek nem hisznek abban, hogy egy kooperáción, együttműködésen alapuló világrend létrehozásával és fenntartásával mindenki jól járhat. Az ilyen országok mögött viszont olyan társadalmak állnak, amelyekben az előbbi sorokban részletezett identitásbeli krízisek, válságok mennek végbe, amelyek megakadályozzák az adott társadalmakon belül is az együttműködést és a jobb jövőn való munkálkodást.

Hogy miért tértem ki ezekre az általánosabb realitásokra? Hát azért, mert részben ezek realitások képezik az okát annak, ahogyan a románok és a magyarok viszonyulnak egymáshoz. Persze nyilván nem kell túlságosan eltúlozni ezt sem, nem kell megfeledkezni a fejlődésről, amely e téren az elmúlt 29 év során ment végbe. Viszont ahoz, hogy ez a fejlődés folytatódjon, sok minden meg kellene még valósuljon. Fontos, hogy ne lássuk bele a napjainkbeli konfliktusokba a régieket,  vagy hogy a régieknek a napjainkbeli hatásai ne képezzenek sértő vitákat a személyes kapcsolatokban. Az igazán jó együttélés titka viszont az, ha közösen küzdünk olyan ügyekért, amelyek mindannyiunkat érintenek, amelyekre csak együtt találhatjuk meg a megoldást! Fontos, hogy együtt küzdjünk az élhetőbb, tisztább és fenntarthatóbb városokért, egy kevésbe korrupt, igazságosabb országért, hogy olyan platformokat hozzunk létre, amelyeken megoszthatjuk egymással kreativitásunkat, nézeteinket, álmainkat. Persze mondhatnánk, hogy sok ilyen van már, és akkor ugye feltehetnénk a kérdést, hogy akkor hol itt a probléma. A baj az, hogy rengeteg kulturális előítélet és szetereotípia határozza meg azt, hogy a románok és a magyarok mit gondolnak egymásról, egymás múltjáról és egymás aktuális célkitűzéseiről. Ezek a sztereotípiák falakat húznak az emberek közé, megakadályozva őket egymás megértésében. S nehéz hidakat építeni e rossz falak helyébe.

Ennek ellenére a megoldás nem a folyamatos csüggedésben vagy a múlt illetve a jelen miatti hasztalan siránkozásban rejlik, hanem abban, hogy értékeljük azt a fejlődést, amely eddig végbement és harcoljunk azért hogy ez még jobban, erősebben, intenzívebben folytatódjon. S a mi generációnknak talán sikerül majd felépítenie egy olyan világot, amelyben a történelemnek a helytelen értelmezése vagy el nem engedése, az előítéletek, a félelem és a gyűlölet elvesztik jelentőségüket, lehetőséget adva a megértés, az együttműködés és a jó együttélés kibontakozására...