A múlt

Hideg volt. Ahogy kilépett a házból, érezte, ahogy a lelkét megszállja a bénító fagy. Hiábavaló próbálkozás, gondolta, hisz a lelkében már úgyis régóta tél van. Reménytelen a tavasz után vágyakozni, ha tudod, hogy a tél foglya vagy.

Egész éjjel hullott a hó és reggelre takaros kis hópaplan alá burkolózott a táj. Lépten-nyomon csak úgy ropogott a friss hó a bakancsok súlya alatt.

Csupán egy utca választotta el a buszmegállótól, ám ez volt a leghosszabb utca a környéken.

A „séta” monoton volt és végeláthatatlan. Az út az itt rekedt madarak lábnyomaitól díszelgett.

Lassan, megfontoltan lépkedett a havas úton a fülhallgatói közé zárt teremtés. Nem különös? Minden nap ugyanúgy kezdődik, ám két ugyanúgy befejeződő nap nincsen.

Célszemélyünk hébe-hóba felpillantott az érdekesnek egyáltalán nem mondható útról, de rögtön vissza is bukott a feje a mélységbe a gondolataival együtt.

Hallani nem hallott semmit a külvilágból, ám a hátát megvilágító utcai lámpa egy pillanatban az övé  mellé egy másik árnyékot is elévetített. Egy pillanatra megfagyott benne a vér. Amúgy sem rajongott soha a sötétben mászkálástól, ám mindig megnyugtatta az alámerülés a gondolatok óceánjába.

Viszont egy árnyékot nem lehet csak úgy semmibe venni. Nem, nem engedheti meg magának, hogy ne nézzen hátra és bizonyosodjon meg róla, hogy csak egy koránkelő ember igyekszik a munkába.

Mikor hátranézett, nem látott senkit sem maga mögött. „Biztos csak a fáradtság űz velem tréfát” gondolta, és folytatta az útját.

Egy perc sem telt el, mire megint meglátta maga előtt az idegen árnyékot, újból hátranézett, ám most sem látott senkit.

Kezdte kényelmetlenül érezni magát, hirtelen egy rossz érzés kerítette hatalmába, ezért megszaporázta a lépteit.

Egyszer csak a zene elhallgatott, elővette a telefonját és látta, hogy az kikapcsolt. Kissé megijedt, hogyelvesztette az egyetlen kapcsolatát a külvilággal, ám most nem törődött ezzel.

Mindenáron el akarta érni a buszt, hisz ma kemény nap várt rá. A telefon újraélesztése kudarcba fulladt. Csak ezután vette észre, hogy milyen aggasztóan nagy a csend.

Egyszer csak felnézett, de bár ne tette volna. Az ereiben megfagyott a vér. Egy évek óta elhanyagolt ház előtt állt. A ház egykor tiszteletet sugárzóan állt az utca végében, ám most már csak egy kitört ablakú, omladozó ház lett, mely kísértetiesen festett a téli sötétségben.

Évek óta kerülte ezt a házat, és örült is, hogy többé nem kell elmennie előtte nap mint nap, hisz a ház az utca ellenkező végében volt, mint amerre ő elindult a megállóba. Éppen ezért egyáltalán nem értette, hogy hogyan került ide.

Talán ennél a háznál nem is volt utálatosabb épület a számára. Nem is csoda, túl sok rossz emlék köti ahhoz a házhoz. Viszont ez már nagyon rég volt, a múltat meg nem érdemes bolygatni. El akart indulni, hátat fordítani a háznak, ám nem tudott. Mintha valami láthatatlan erő hozzáláncolta volna a helyhez.

Lenézett a földre, az árnyék megint látható volt.

Nem bírta tovább, elkiáltotta magát:

-Ki vagy? És mit akarsz tőlem?

Ekkor egy vérfagyasztóan mély és ugyanannyira hangos hang szólalt meg mögötte:

-Nem hitetheted el magaddal, hogy azt sem tudod, hogy miről van szó. Én te vagyok, a belső éned.

-Mit akarsz tőlem?

-Amit mindig is akartam, de te ellenkeztél. Nem engedheted el a múltad ilyen könnyen, nem menekülhetsz egész életedben előle. Íme, most itt vagy. Nézz szembe vele!

-Nem! Nem akarok.

-Muszáj! Mert ha nem győzöd le a múlt félelmeit, egész életedben kísérteni fognak.

Csak állt, szembe a házzal, de nem tudott megmozdulni. A félelem megbénította.