Egy ok is elég

"Belenézett. Mintha nem is önmagát látta volna benne, hanem egy kiszipolyozott, lelketlen lényt, akiből az életkedv már hosszú idő óta eltűnt."

Egy átlagosan unalmas szerdai nap volt. Igaz, hogy az iskolából már két órája elengedték, ő mégis csak most ért haza.

Miért? Talán azért, mert amint a tanítás véget ért, elhatalmasodtak rajta az érzelmek. Szeme megtelt valami ismerős, folyékony anyaggal, amelyet már évek óta kedves ismerősének tartott. A sírástól vakon elkezdett futni az iskolájához legközelebbi parkba.

Odaérve kifulladva és csüggedten rogyott le egy padra. A kétségbeesés volt az úr, nem ő. Érezte, hogy akarva sem bírná ki sírás nélkül. Ilyenkor nagyon gyengének és szánalmasnak  érezte magát.

Félóra múlva égő szemekkel felállt a padról és elvonszolta magát a buszmegállóig. A busz negyedórányi késéssel becammogott a megállóba. Kedvtelenül ült fel rá, nem sok jót remélve. Nem is tévedett sokat, mert a busz zsúfolásig tele volt, ezért az álom, hogy nem kell hazáig lábon állva végigszenvednie a déli csúcsforgalmat, szertefoszlott.

Egyórányi aszalódás után hazaért. A házba belépve megérezte az otthon ürességét. Leült az ágya szélére és farkasszemet nézett a felé magasodó tükörrel.

Belenézett. Mintha nem is önmagát látta volna benne, hanem egy kiszipolyozott, lelketlen lényt, akiből az életkedv már hosszú idő óta eltűnt. Arcán egy könnycsepp futott végig. Arra gondolt, hogy mikor is érezte magát utoljára boldognak. Boldog. Ez a szó már évek óta nem szerepelt a szótárában.

Megijedve a tükörből rá bámuló lénytől, ráesett az ágyára, fejét alaposan beverve az ágy melletti könyvespolcba. A polcról ráesett egy tíz évnél idősebbnek nem mondható családi fénykép. A fényképről egy foghíjas kisgyermek vigyorgott rá, mellette pedig a két szülője mosolygott. Régi szép idők, gondolta, és agyán átfutott egy ismerős gondolat. Bármit megadna, csak hogy újból láthassa mindkét szülőjét így mosolyogni, de tudta, hogy ezzel a kívánsággal már elkésett. Az ilyen pillanatokban sebezhető volt, és gyenge. Szégyellte magát.

Csak feküdt az ágyban és próbált nem a temérdek házira és a közelgő felmérőkre gondolni. Mámorral töltve gondolt különféle, jónak nem mondható megoldásra. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna arra, hogy sok féleképpen törölheti  fullasztó érzelmeit. Olyan kecsegtető és vonzó... De mégsem tudta soha rávenni magát, hisz van egy ok, egyetlen egy ok, ami miatt még mindig harcol a mindennapok túléléséért.

Mozdulatlanul gyakorolta órákon keresztül a sóbálvány szerepet, egészen addig, amíg meg nem hallotta a bejárati ajtó nyílását. Tudta, hogy ez mit jelent. Egy halvány mosoly futott végig az arcán.

Felpattant és kisietett az előszobába. Bárcsak ne tette volna. Szembetalálkozott az édesanyjával, aki csomagoktól megrakodva, a munkától lángvörös szemekkel, kifulladva érkezett haza. Nehezére esett ránéznie, a munkától kifacsart nőre, nem hiába, hisz csak ő maradt neki. A szíve máris hevesebben dobogott, a gyomra pedig begörcsölt. Annyira sajnálta a nőt és egyszerre annyira szánalmasnak tartotta a helyzetet, és nem csak azt.

Hibásnak érezte magát. Egy kurta köszönés kíséretében befutott a szobájába, és magára zárta az ajtót. Az ok szívszorítóan festett ma este is.