Egyedül "barátaink" között

Sokunknak ismerős lehet az az érzés, hogy nem találjuk a helyünket, nem csak a világban, de még barátaink között sem. Elönt egy furcsa érzés, amit nem lehet leírni.

Egyik kisebb csoportból mész a másikba, mindegyiknél ugyanazt csinálva: csatlakozol, nevetsz velük, ha arra kerül a sor, de ha meg is szólalsz, két-három szónál több nem jön ki a szádon, mert vagy nem figyelnek, vagy nem tudsz többet hozzátenni.

Ha ismerős az érzés, akkor egy dologban biztos lehetsz: nem vagy egyedül ezzel. Én is gyakran tapasztalom ezt, s néha sajnos másokat is meglátok, akik látszólag pont ugyanezzel küszködnek.

Iskolánkban hál' Istennek nincs gond a "bullying"-al, ám ez nem azt jelenti, hogy néha nem fáj iskolába menni. Egyezzünk meg annyiban, hogy az iskola nem feltétlenül egy gyermek álom-palotája, de akkor sem kellene úgy éreznie senkinek se magát, hogy egyedül van ott. Ez ellen egyedül sokat nem tehet az ember, így ha van egy kötelességünk a tanuláson kívül az iskolában, az egyértelműen az, hogy egymásra figyeljünk oda, hisz ha talán nem is egy teremben, de egy fedél alatt töltünk 6-7 vagy akár 8 hosszú órát is, s ez idő alatt az ember piszokul fel tudja emészteni magát, ha nincs igazi társasága.

Hogyan is segíthetünk akkor egymáson? Ne hagyjunk senkit se magára. Ha valakit netán egyedül látunk álldogálni  vagy céltalanul bolyongani a folyosón, ne habozzunk, menjünk oda s kezdjünk el beszélgetni vele. "Na de kérlek, az mennyire 'cringe' lesz, ha csak a semmiből odamegyek s beszélgetést próbálok kezdeményezni!" Persze, furcsának tűnhet eleinte, de arra is kell gondolni, hogy talán felcsillantjuk annak a reménynek a sugarát, amely egy társasággal telibb iskolát ígér és egy iskolatársunk napját is kicsivel vidámabbá tehetjük, ha meghallgatjuk akár csak az órákhoz kapcsolódó panaszait is, mert törődést mutatunk és jó esetben éreztetünk is vele.

Ne habozzunk tehát beszélgetni senkivel, mert ezzel is egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz az iskolához, amely sokkal emberbarátabb és nem fájdalommal gondolunk rá, hanem mosolyt csal az arcunkra.