Ifjú Barbárok - Interjú Imre Éva színésznővel
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Ifjú Barbárok című előadása Bartók Béla és Kodály Zoltán életútját és barátságát dolgozza fel. Őszintén szólva, ez elsőre nem hangzik különösen érdekesnek, de a darab valahogy mégis azonnal magával ragad. Nehéz megmagyarázni, hogy pontosan miért. Van benne élő zene, tánc, improvizáció, rengeteg humor és minden más, amit a néző szeme-füle kívánhat, de az, ami miatt a megnézése után napokig nem ment ki a fejemből, az maga Bartók Béla karaktere volt, az a Bartók Béla, akit az elődásban Imre Éva színésznő testesít meg.
Bartók Béla itt idős és törékeny, viselkedésben és kinézetben is elüt bárkitől, aki megfordul a színpadon, rögtön magára vonja a figyelmet. A színdarab számomra legfontosabb eleme ez az ember, aki csak a zenén keresztül tud megszólalni, és akinek a mondandóját legjobb barátján kívül senki nem érti meg.
De a darab még sok másról is szól: egy különleges barátságról, két világháborúról, a saját népünk és más népek megismeréséről, a zene összetartó erejéről, a magyar faluk nehéz-boldog életéről, és még sok-sok mindenről. És a darab végére Bartók és Kodály, ez a két unalmasnak hitt történelmi személy hús-vér, igazi emberré válik.
Interjú Imre Éva színésznővel
Miért egy nő játssza Bartók Bélát?
Ez igazából a rendező döntése volt. Engem is meglepett ezzel a szereposztással, nem is gondoltam volna, hogy engem, egy nőt fog választani. Nekem is rögtön ez volt az első kérdésem: hogy miért? Azt mondta, hogy neki szüksége volt egy nagyon törékeny Bartók Bélára, és ő azt látta, hogy egy nő tudja ezt a törékenységet hozni. Egy férfiban biztos, hogy kicsit több durvaság lenne.
Hogyan készültél fel a szerepre? Az, hogy egy valós személyt kellett eljátszanod, nehezebbé, vagy könnyebbé tette a munkádat?
Annyiban volt nehéz, hogy ez egy nagyon gyors próbafolyamat volt. Ez egy Vecsei H. Miklós által írt szöveg, tehát nem volt olvasható előtte számunkra. Csak az első próbán szembesültünk azzal, hogy ki mit fog játszani, és emiatt nem volt lehetőség felkészülni rá.
Egy kicsit megijedtem az elején, mert egy valós személyt eljátszani nagy kihívás. Nagyon sok buktatója van ennek a dolognak, nagyon nagy az anyag, temérdek mennyiségű információ. Akár egy tortaszeletet kiragadva ebből az egész történetből lehetne csinálni egy egész előadást. Ez mégiscsak egy életút, egy életpálya, amit láthatunk. Viszont egy idő után megnyugodtam, mert azt láttam, hogy egy sajátos előadás fog készülni nálunk, egyedi szemszögből.
Mennyire kimerítő fizikailag és lelkileg egy darabot újra és újra előadni?
Ez előadásonként változik. Például az Ifjú Barbárok után másnap jólesik pihenni. Számomra ez a nehezebb előadások közé tartozik.
A lelki részét… valahogy meg kell tanuljuk, hogy minél hamarabb letegyük ezeket a terheket. Van akinek sikerül letenni azonnal. Hazamegy a családjához, kutyájához, partneréhez és teljesen jól van. Van olyan, aki hazaviszi, de ez nem szerencsés döntés. Most már megtanultam kezelni ezeket a dolgokat. Vannak pillanatok, amikor az ember azt gondolja, hogy ma egy bizonyos mozzanat nem működött. És akkor elkezd gondolkozni azon, hogy hogy lehetne jobban megcsinálni, mi volt a hiba, és ez beindít egy csomó más folyamatot. Muszáj foglalkozni vele, és nem bírja letenni, mert még vannak megoldatlan dolgok. Viszont lehet, hogy a családi ebédnél nem ezzel kell foglalkozni. Önuralom kell hozzá, azt hiszem.
Milyen volt együtt dolgozni a narrátorral, aki a darab folyamán a te hangod?
Egy hosszadalmas folyamat volt, mert az elején még nem voltunk biztosak abban, hogy az igazi Bartók Béla meg fog-e szólalni. Viszont egyszer csak a rendező úgy látta jónak, ha egy adott helyzetben, amikor nem is számítana rá senki, hirtelen megszólal. És onnantól kezdve változik a szerepkör. Bodolai Balázsnak, aki az én ,,magyar hangomat” játssza, ezek után még vannak megszólalásai, de csak olyan, ami a történet előmenetelét segíti. Azok már nem az én hangaláfestéseim.
A narrálás azért volt izgalmas, mert nem beszélek, ezért mindent ő kell imitáljon. Ha például van egy erősebb lélegzetvételem, akkor én csak eljátszom, ő meg adja hozzá a hangot. Ez igényelt egy összehangoltságot, egymásra figyelést, ami nekem nagyon izgalmas volt. Egy percig sem éreztem magam rosszul, mert nem csak a szavak által tudok játszani. Ott van a testem, mozgásom, egy csomó minden. Úgyhogy számomra ez a verzió nagyon izgalmas lett.
Az, hogy el voltál maszkírozva, mennyire nehezítette meg a színészkedést?
Most már annyira hozzászoktam, hogy nélküle már elég furán érezném magam. Nekem nem volt soha ilyenben részem. A maszkírozás segít rákészülni az előadásra. Felrakják a festéket, igazítanak… én megszerettem a folyamatot, ez a velejárója.
Meglepetésként ért, hogy Uniter díjra jelöltek?
Hogy őszinte legyek, nem számítottam rá. De valahogy úgy láttam, hogy Vidnyánszky Attila olyan előadásokat csinál, amiben minden színész nagyon jól megtalálja a helyét. Kivétel nélkül bármelyik szerepet eljátszanám, olyan izgalmasak. Úgy láttam, hogy mindenki ugyanannyi energiát fektet bele az előadásba, és ezért lepett meg, hogy miért pont engem. Miért nem az előadást? Természetesen nagyon jól esik, és megpróbálom a legjobb tudásom szerint és a legnagyobb odaadással játszani ezentúl is a szerepet.
A Vidnyánszky Attila által rendezett és Vecsei H. Miklós által írt darab a nyári szünetig többször is látható a Kolozsvári Állami Magyar Színházban.