Írországi kalandok

Telefonok visítása húzott ki az ágyból. Egy pillanatig bepánikoltam, ugye nem kell iskolába menjek?

Távolról hallom apa hangját: fél óra múlva jön a taxi, addigra legyetek készen! Valahova egészen máshova megyünk.
Az a bizonyos fél óra egy pillantás alatt telt el és máris várt ránk a két taxi. Igen, kettő. Négyen vagyunk a családban de mégis kell kettő, hiszen ugyanannyi emberméretű bőrönddel utazunk.

A kedves magyar sofőr ablakán át látom Avram Iancu nevét, kiszállunk és elindulunk ahoz a képernyőhöz, amelyen Dublin, Ireland-ot ír. A biztonságin átmenve jól megnéztek. Én lemaradtam és emiatt gyanakodva kérdezték tőlem, hogy kivel utazom. Mögöttem pedig egy hatalmas rózsaszín unikornist ölelő tizennyolcéves állt. Megpróbáltam úgy viselkedni, mintha nem ismerném. Ezt érzékelve utánam szaladt a drága testvérem és kezembe adta a plüssállatot.

A repülő türelmesen várt minket, ez fordítva nem volt igaz. A hosszú kígyózó sor számtalan, karba tett kezű fáradt román turistából állt. A mi családunk, ismervén a helyzetet, nem is állt be a sorba. Így is, úgy is kifizettük a jegyeket, felengednek minket is majd. Végre kinyílt az ajtó és elvezettek minket a repülő lépcsőihez, ahol még többet kellett várjunk.

Az ülések egy negyede sem talált magának utast, ezért a szüleim egy-egy sort foglaltak el, én, a testvérem és az unikornis még egyet. Másodpercről másodpercre egyre fokozódott a motor zúgása. Lassan elindult a gép és gyorsultak a kerekei. Ekkor fogja el az embert az a különleges érzés. Mintha valaki az ember vállát az ülésbe nyomná, mintha pillangók repkednének a hasadban, pedig valójában a reptér túlárazott croissantja táncol benned. Mindenki izgatott és mielőtt észrevennéd, már a levegőben   vagy. Kolozsvár épületei már játékméretűekké váltak, az utolsó kép, amelyet láttunk, mielőtt a felhőket érintettük, az a főtér körüli nagy forgalom volt. Attól félek, ez után a pillanat után betévedtünk valami csodavilágba, ahol minden fehér és mindent megvilágít a nap.

Három óra alatt átutaztuk fél Európát és Írország zöld mezőit néztük a kis ablakból. A leszállás hasonló érzéseket kavart fel bennem, mint a felszállás, csak annyi a különbség, hogy más várost láttam miniatűrben.

A repülőből kilépve ismerős dolgokat tapasztaltam, a szél szétfújta a frizurámat, friss és nedves levegőt szívtam be és a fülemhez elért az ír akcentus dallama.
Belfastba busszal mentünk, ami nagyon hosszú útnak tűnt, hiszen lemerült a telefonom. Lemerült a telefonom, tehát lemerült a zenelejátszóm, a könyvem, a fényképezőgépem, a fényképalbumom és az összes kommunikációm a külvilággal.
Megérkeztünk valahogy az itteni otthonunkhoz is, a Veres család vörös téglaszerkezetéhez. Régi ház és hideg, a belső udvart benőtte már a moha, de ugyanannyira otthon. Sokan kérdik tőlünk, hogy melyik inkább az otthonunk...
Erre kitaláltunk egy tökéletes választ: Hazajövünk és aztán hazamegyünk. Ebből áll az életünk.