Kierkegaard! Ez mit jelent?

Készült a BBTE Filozófiai Esszépályázatára

„Vagy el tudsz-e képzelni rettenetesebb dolgot, minthogy lényed sokféleségben bomlik fel, ha valóban több emberré lennél, ha – mint ama szerencsétlen ördöngös – egész légió lennél, s elveszítenéd azt, ami az emberben a legbensőségesebb, a legszentebb, ha elveszítenéd a személyiség összetartó erejét? [...] Minden emberben van valami, ami bizonyos mértékben megakadályozza abban, hogy teljesen átlátszóvá legyen; és ez oly erős lehet, hogy megmagyarázhatatlanul belekeveredhet az az illető az önmagán kívül levő életkörülményekbe, hogy szinte nem képes megnyilvánulni; de aki nem képes megnyilvánulni az nem képes szeretni. És aki nem tud szeretni, az mindenki közül a legszerencsétlenebb.”

Többszöri átolvasás után már tiszta volt, hogy találkoztam hasonló üzenetű írásokkal, viszont nem tudtam megfogalmazni magamban a konkrét üzenetet. Van-e egyáltalán konkrét üzenete? Sok kérdés merült fel bennem, ezért is szerettem volna írni róla, megkeresni a korrelációt a véleményem és az idézet között, valamint olyan írókat és meglátásokat, álláspontokat összehasonlítani, melyek között kronológiai különbség van, mégis hasonló a világlátásuk. Ami különösen felkeltette az érdeklődésem, az a megnyilvánulásról való véleménye Kierkegaardnak. Az író feltételezése alapján az, aki belekeveredik az élethelyzetébe -minden külső tényezőbe, az immanens világba-, és nem képes életét, életkörülményeit különválasztani, az nem képes megnyilvánulni. A megnyilvánulást értelmezhetjük megvilágosodásnak, abszolútumnak, arkhéba  való visszatérésnek, és akár Istennel is helyettesíthető lehet a fogalom. Mit is jelentenek ezek a fogalmak, és ha nem is ugyanaz a konkrét jelentésük, mi bennük a közös? A megvilágosodásnak sok különböző magyarázata van, a legegyszerűbb és legérthetőbb az öntudatra való ráébredés, Buddha szavaival élve, a szenvedés vége. A közös pont ezekben az, hogy egyszer elérhetőek voltak, mostmár viszont úgy érezzük, valami megakadályoz minket abban, hogy elérjük, és magunkénak tudhassuk a fogalmak egyfajta szakrális értékét. Ami megakadályozza azt, hogy megnyilvánuljunk, az egó. Fontos megjegyezni, hogy itt a szó nem az egocentrizmusra utal.

Eckhart Tolle felfogásában az egónk a gondolataink által kialakított hamis énünk, ami csak egy általunk valóságosnak hitt illúzió, mely korlátoz minket mindennapi életünkben. Akkor alakul ki, amikor az ,,én” szót nem a saját tulajdonságainkkal és értékeinkkel azonosítjuk, hanem azokkal, amiket mások, különböző külső tényezők hatására, azonosítottak velünk. Így kialakul a hamis énünk, aminek meg kell felelnie mások elvárásainak, így hát folyamatosan a múltban vagy a jövőben ragad, megoldást keres a múltban történt problémákra, a jövőbeli vágyak elérésére törekszik. Hogy jobban szemléltessem, miként lehet az egónkkal való hasonulás, azonosulás egy negatív hatás az életünkben, kifejteném Tolle meglátását ezzel kapcsolatban. Elsősorban, úgy gondolta, hogy elménk folyamatos munkálkodása, a folyamatos gondolkodás, személyünk egyre üresebbé válásához vezet. Vegyük példának a fogyasztói társadalmat, és a tárgyakat, amikkel kitöltjük -egy minimális időre- a saját magunkban érzett kitölthetetlen ürességet. A ráeszmélés, hogy ez mégsem működik úgy, ahogy mi elképzeltük, eredményezheti a boldogtalan énünk, vagy fájdalomtestünk kialakulását. Ez csak annyit jelent, hogy a fájdalomközpontunk, mely milliónyi fájdalommintára épül, negatív történések hatására ,,aktiválódik’’ és mi még több negatív történést fogunk generálni életünkben, hiszen a megszokás kényelemmé alakul át. Ezt később kifejtem Jung nézetéből is, viszont hangsúlyoznám, hogy nem az egó létezése a probléma, hanem az, hogy tudattalanul hagyjuk magunkat befolyásolni általa. Albert Einstein például a tudatunk optikai csalódásának nevezte. A tudatunk -ugyan nem konkrét és megmagyarázható- jelenlegi tudományos konszenzus szerint csak az agyban végbemenő elektromos aktivitások eredménye. Ennek ellenére, ezek egyben szubjektív tapasztalatok is, ami már nem igazán magyarázható tudományos szempontból (Yuval Noah Harari: Homo Deus, Az élet egyenlete). Például az olyan érzéseket, mint a félelem, valamilyen agyban végbemenő elektrokémiai folyamat kiváltja belőlünk, amit mi szubjektív, és szellemileg intenzív tapasztalatként, érzésként élünk meg. Visszatérve arra, hogy az egó létezhet-e vagy sem a jelenben, felteszem azt a kérdést, hogy volt-e valaha az embernek olyan történés az életében, ami nem a jelen pillanatban történt? A válasz értelemszerűen nem. Így az egótól való megszabadulás a megvilágosodás, megnyilvánulás felé egy lépés. Annyit értek ez alatt, hogy, ha tisztában leszünk jelentésével, létezésével, megtanuljuk átvenni a kontrollt fölötte, és több olyan pillanat lesz az életünkben, amit nem az elménkben töltünk gondolkodva valamin, ami életünkben épp fölösleges -de élethelyzetünkben fontos-, hanem a jelen pillanatban való állapotban élünk át, és tanuljuk meg lecsillapítani annyira agyunkat, hogy koncentrálni tudjunk teljes mértékben a jelenre. Jung is ezt próbálta megfogalmazni, csak nem az egót titulálta bűnösnek az egyén megvilágosodásának akadályozásában, hanem az egó egyik ,,segítőjét”, egyes értelmezésekben a szinonimáját, a perszónát.

Carl Gustav Jung elmélete az, hogy a tudatunk központjának irányítója az egónk, a személyiségünk egészének fontos része, hiszen ez tartja össze a mentális univerzumunkat és tudattalan világunkat. Az egónknak szükséges segítői az árnyék és a perszóna. Az árnyék azon tulajdonságok és impulzusok összessége, amelyet az egó elutasít és nem fogad be magába, a perszóna pedig az énünk köré szerveződött szerep-személyiségünk, mely gyakran a hamis identitásunkká válik, akárcsak Tolle felfogásában az egó. A perszóna külső nyomás hatására egy maszkká válik, mely az elején leplezett teher, és segítségnek is bizonyulhat a külső élethelyzetben felmerülő problémák elhárítására. Jung hasonlóan ír a Tolle által megnevezett fájdalomtestről. A külső -ebben az esetben negatív tényezőket- befogadó egónk kialakít egy önrontó kört, ami az énünket korlátolttá és változásra képtelenné teszi.

Valamennyire már tisztázódott, hogy Kierkegaardnak mivel állhat kapcsolatban az idézetben leírt álláspontja, nézete. Kierkegaard az esztétikáról szóló részben említést tesz a szerencsétlen tudatról, mely magyarázza az idézetben fellelhető üzenet fontosságát Emellett, egy nagyon érdekes álláspontot foglal Kierkegaard a legszerencsétlenebb leírásában. Egy analógiával indítja fejezetét, egy üresen talált sírral, melyen az a szöveg áll, hogy ,,a legszerencsétlenebb’’, és azt kezdi el vizsgálni, attól lesz-e valaki a legszerencsétlenebb, hogy kijut a sírból, és tovább él, vagy attól, hogy meghal, mielőtt élt volna? Kitérést tesz arra, amit Jung önrontó körnek nevez, Hegel pedig a szerencsétlen tudat egyik aspektusának. Párhuzamot képez ezzel a keleti filozófiák és vallások fő elvével: a pillanatban való jelenléttel. A szerencsétlen tudatú ember soha nincs közel önmagához, minden tulajdonságát, eszményét, erényét önmagán kívül tartja, hiszen ő távollevő. A távollevő eszerint szerencsétlen, és attól függ, mennyire van jelen a távollétében, annyira számít ő többé, vagy kevésbé szerencsétlennek. Pontosítva, ha az illető, az egyén, nincs jelen, a múltbéli emlékei között áskálódik, vagy a jövőbeli reményein elmélkedik, vágyódik valamire. Hegel is úgy elemzi a szerencsétlen tudatot, mint valami, ami más után kutat, mohón, de sosem találja meg, és ezt nem akarja beismerni magának. Az író szóvá teszi, hogy az nem föltétlenül probléma, ha az illető gondolkodik a múltján vagy a jövőjén, hiszen ez természetes, de racionálisan nézve, a múltra úgy kellene tekinteni, mint valamire, ami már elmúlt, a jövőre pedig úgy, mint valamire, ami majd a jelenben megtörténik. A probléma a ciklikussággal van, a körkörös ellenkezéssel, hogy a jelen pillanatra is gondoljon az egyén, hiszen megszállottan, mindig a jövőben keres újabb és újabb vágyakat, vagy még nem ismert, újra átélhető emlékeket a múltban. Ez más megközelítésből lehet az egó, a perszóna, a maszk félelme, hogy a jelenben már nincs szükség rá, hiszen ő a múltban és a jövőben képezi le az egyénnek a hamis jelent.

Kierkegaard ezt egy fokkal komolyabb szintre emeli, és úgy magyarázza, hogy az igazán szerencsétlenek, az igazán távollevők, mindig abban reménykednek, amire emlékezniük kellene, és mindig arra emlékeznek, amiben reménykedniük kellene, mert a jövőt és a múltat túl korán, vagy túl későn élték át gondolataikban. És ezért halt meg minden ember halála előtt, ezért szerencsétlen részben mindenki, hiszen a kierkegaardi írás szerint, nem tudunk megnyilvánulni, ameddig átlászóak, jelenlevők nem leszünk, és nem lehetünk átlátszóak, csak a jelenben, ahol nincs a múlt vagy a jövő befolyásoló ködje, ahol időhézagot képezünk, és tisztán koncentrálhatunk a jelen pillanatra.

Utoljára hagytam az idézet utolsó mondatát, hiszen már tisztában vagyunk a legszerencsétlenebbekkel, de az, aki nem képes megnyilvánulni, jelen lenni, az nem képes szeretni? Visszatérnék arra, amit az esszé elején vizsgáltam, az egóra. Tolle egyik feltételezése az, hogy azok, akik már átadták magukat hamis identitásuknak, nem képesek szeretetet érezni, hiszen azt Tolle egy állapotnak írja le, ami mélyebben megy végbe, a jelenlétet igénylő tudatunkban. Szerinte a szerencsétlen tudatú ember csak szerelmet képes érezni, ami egy élvezet, egy körkörös játék, és szükségszerűen gyűlölet követi, aztán megint szerelem, és így tovább. Hogy erősítsem feltevését, a biokémiai folyamatokra hagyatkozva, a szerelem érzésekor olyan kémiai összetevők szabadulnak fel, mint például a dopamin, ami, miután egy nagy adag távozik az emberi szervezetből, szubjektív tapasztalatként, hiányérzetet és ürességet vált ki belőlünk. A szeretet, mint állapot, ezzel ellentétben olyan kémiai összetevőket bocsát ki, ami emberi szubjektív tapasztalatként békés, nyugodt érzésnek írható le.

Más írásokban, versekben is fellelhető hasonló üzenet, mint Kierkegaard megfogalmazásában, ami betudható akár egy aforizmának is. Olyanokban, mint az Upanisadok, a Tao-te king vagy a Biblia. Például, a Tao-te King-ben a megvilágosodás a felismerés, hogy nem az számít, mi van az út végén, hanem az, hogy mi van az úton. Kierkegaard szavaival, kell élnie az egyénnek, mielőtt meghalna.

Hamvas Béla is megfogalmazta a külső hatások miatti szerencsétlenné válást, csak különválasztotta a létezés rongáltságát: szellemire, lelkire, és testire. A szellemi a bűn, a lelki az őrület, a testi a betegség. Hamvas az egót, a perszónát, vagy akármilyen nevet is kapjon ez, a lényeg, hogy azt, ami nem engedi az embert megnyilvánulni, életképzeletnek, imaginációnak nevezte. Az ember, aki tervezi életét, üdvre tervez, tehát valami jóra, ami még nem történt meg. Az imagináció egy közvetítő az ember két valósága között. A saját életképzelete visszahat rá, és átlényegesíti, a hamis imagináció pedig hirtelen valóságossá változik át.

Ezen különböző nézőpontok és világlátások megismerésével észrevehetjük azt, mennyi valójában a hasonlóság. Kierkegaard tökéletesen rávilágítja az embert arra, hogy életünk és életkörülményünk összekeverése nem helyénvaló, és, hogy végső célunk a megnyilvánulásra való törekvés kell legyen. A segítségével mostmár tudjuk, és ismerjük a problémát, Kierkegaard pedig nem kényszeríti saját megoldását az olvasóra, csak egy lépéssel segíti előre, nyitott utat hagyva egy saját út követésére.