Kimerült

Fáradt. Kimerült. Végkimerültség, ez a szó illene rá legjobban, pedig egyáltalán nem öreg. Nem is halálos beteg, de mégis olyan, mintha az lenne. És nagyon‑nagyon fáradt. Azt hallotta, ez a depresszió egyik tünete, de ez nem lehet depresszió. Két perce még teljesen rendben volt. A pszichológus azt mondta, rossz a lelki egyensúlya. Ez a szó is nagyon jó. Egyensúly, ,,ly”-nal. Olyan törékeny és ingadozó, mint a hangulata. Elég egy apró szellő, és puff. Összetörik.

Legszívesebben bebújna az asztal alá, hogy senki se lássa. Elmenekülne a szemek elől, a világ elől. Érzi, ahogy a gyomra áfonyaméretűre szűkül, és itt még nem áll meg. Elkezd forogni a világ. Elmosódik minden hang. Szorong. Legalábbis azt hiszi. Nem tudja pontosan, soha senki nem mondta meg, hogy ez tényleg az-e.

Megint zsong a feje. Azt mondták, hogy ha nem gondol rá, nem lesz ilyen. Nem is akart erre gondolni! Úgy próbálkozott! De csak ez jár a fejében. A gondolatok mindig ugyanoda terelődnek. Arra, amire nem lenne szabad. Amitől a hasa még jobban szorít, és amitől nyomást érez a mellkasában. Újra és újra lejátszódik a fejében, mint egy rossz lemez. Kétségbeesett, és utolsó lehetőségébe kapaszkodva dúdolni kezd:

,,Júlia nem akar a földön járni…”

Így van! Ő se akar! El akar menekülni! Egy problémák nélküli helyre. Ezért lesznek az emberek öngyilkosok. Gondolt rá, hogy ő is az legyen, de túlságosan félt. Úgy sincs garancia rá, hogy utána jobb lesz. Vajon mi lesz a halál után? Kinek van igaza? Egyáltalán igaza van bárkinek is?

Hirtelen az egész külvilág nagyon hangossá válik, és zúgni kezd. Próbál koncentrálni, megfogni egy pontot a külvilágból. A hideget, az iskolát, bármit! De nem. A feje fogságban tartja. Bevillant a gondolat, és már nincs visszaút. A félelem és a kétségbeesés sötét kamrába zárta, és eldobta a kulcsot. Nincs menekvés. Próbál szabadulni. Kitörni, erőlködni, ordítani, akármit bevet, ami segíthet. És sikerül. Könnyezni kezd és szipogni, és elkezdi felfogni a környezetét. De abban a pillanatban megbánja. Körbepillant.

Az egész osztály tekintete rá szegeződik. A tanár a padja előtt áll, és kérdőn néz. Felelés volt? Tudnia kéne valamit? Válaszolni kéne? Egyáltalán, hogy kezdje?

Egyre nehezebben kap levegőt. A terem végében valaki felnevet. Rajta nevet, vagy valami teljesen máson? A tanár megkérdi, jól van-e. Ő nemlegesen rázza a fejét. Újabb kérdés. Haza akar menni?

Ezen gondolkozni kell. Otthon biztonság van. De ha hazamegy, akkor lemarad, pótolnia kell, nem érti meg az anyagot, megbukik.

És ha marad? A rosszullét fokozódik, nem tud figyelni, nem ért meg semmit, megbukik. Ja, hogy ugyanaz az eredmény? Akkor nem mindegy?

Válaszol, majd robotszerű mozdulatokkal pakolni kezd. Megint minden zavaros lesz és üres. Felveszi a kabátját, a táskáját, és kisétál az ajtón. A hűvös szél az arcába csap. Olyan, mintha átfújna rajta, át a feje zavaros gondolatain. Szédülni kezd. A világ mintha szét akarna csúszni. Közeledik a kapuhoz, de minden egyre homályosabb. A lábaiból hirtelen kiszalad az erő, próbálja megtartani magát, de nem megy. Kábultan esik össze az iskola udvarán.