Mert mi soha

Itt élünk Romániában (vagy ahogy hangoztatni szeretjük: Erdélyben) kisebbségként. Méghozzá szerencsétlen, meg nem értett kisebbségként, akiket mindenki bánt, akiket mindenki utál, akiket mindenki kirekeszt. Pedig mi mindig mindenkivel jók voltunk, soha senkit nem bántottunk… Állj! Tényleg mindig? Tényleg soha? Tényleg mindenki? Olyan szavak, amelyeket nagyon sokszor használunk, ha előadjuk másoknak szerencsétlen helyzetünket. Pedig ez ilyen formában totális hazugság. A román szomszédnéni, aki öntözi a virágainkat, amikor el vagyunk utazva, talán utál minket? Persze hogy nem. Akkor ő az egyetlen kivétel? Persze hogy nem.

Ennek ellenére minket MINDIG MINDENKI… Száz éve nem ébredtünk fel a Csipkerózsika-álomból, száz éve mondogatjuk nap mint nap, hogy kizsákmányoltak, átvertek és elvették azt, ami a miénk. Szerencsétlen áldozatok vagyunk. Egyre magányosabb áldozatok. Utáljuk a románokat, mert ők is utálnak minket. Utáljuk a cigányokat, mert ugyan ők is egy kisebbség, de más színű a bőrük, más a kultúrájuk, egyáltalán, betolakodók itt. Méricskéljük, centizzük, hogy ki volt itt hamarabb, mintha az határozná meg, hogy milyen itt élni most. Ha őszinték lennénk, bevallanánk: igazából a magyarországi magyarokkal sincs normális kapcsolatunk. Úgy nézünk rájuk, mint egy fura állatfajra, és hozzátesszük, ők bezzeg mázlisták voltak, és a határokon belül maradtak. Nyilván teljesen érdemtelenül, hiszen mi azért mégiscsak jobbak vagyunk náluk. Mi nem becézgetjük a dolgokat - melyik becsületes erdélyi venné a szájára azt a szót, hogy KOVIUBISALI?! Mi szépen beszélünk ám magyarul és nem utalunk a másik emberre úgy, hogy AKOVÁCSJÓZSIKA. Mi 0-24-ben helytállunk, őrizzük a kultúrát, naponta harcolunk a jogainkért, ők meg csak ülnek a babérjaikon. Persze segítenek is. És persze vannak köztük jófejek is. De azért hozzánk nyilván nem érhetnek fel. Ugye?!

Mindenek tetejében pedig itthon, Románián belül egymást sem kedveljük túlzottan. Mert szép dolog falun élni, de azért mi, városiak vagyunk az igazi kultúremberek. A falusiak büdösek, buták, traktor volt a jelük az oviban stb. Szép dolog Székelyföldön élni, Csaba királyfi, fenyőerdő stb, de egy székely nem is igazi magyar. Mellesleg vér ciki, hogy egy fagyit se tud venni magának románul. A szórványról aztán jobb nem is beszélni. Azok még magyarul se tudnak, telefont adnak, buszt vesznek, ahelyett, hogy ,,felhívnák" és ,,felszállnának". Ugye?!

Itt élünk száz éve Romániában, és önelégült vigyorral a képünkön utálkozunk. Láthatóan semmi kedvünk elgondolkozni azon: lehet, hogy mégsem vagyunk mi, erdélyi, nagyvárosi, elit iskolában végzett, ükszülőkig visszamenően teljesen magyar magyarok olyan tökéletesek. (Egyáltalán, ki tud biztosat az ükapjáról? S ha igen, számít az a mindennapjaiban?) Ha nem próbálunk meg leszállni a földre, kipillantani az elitizmus és a nacionalizmus kettős ködéből, és tenni valamit, akkor egy ideig még elélhetünk itt anélkül, hogy értelme lenne. Talán megpróbálhatnánk nem undorodva elhúzódni, mikor a cigánygyerek leül mellénk a buszon. Talán nem kéne a szabálytalanul előző sofőr után vörös fejjel azt üvöltsük (pusztán elvből), hogy ,,Hülye román, még vezetni sem tudsz!” (Elég lenne simán csak lehülyézni. Vagy nem üvöltözni az utcán.) Talán, sőt biztosan lehetnénk mi, erdélyi magyarok boldogok is itt, ma, Romániában. De ehhez egyszer abba kell hagynunk az önsajnálatot és meg kell tanulni örülni annak, ami a miénk. A történelmet nem fogjuk megváltoztatni, viszont azzal, hogy már száz éve gyűlölünk mindenkit, hagytuk, hogy ő változtasson meg minket. Legyünk erősebbek a történelemnél, akarjunk, próbálkozzunk, szeressünk, és legyünk végre boldogok!

Olvassátok el ezt a cikket is, mely ugyanezt a témát közelíti meg!