Muszáj mi legyünk Európa óvodásai?

Erdély, március 15.: koszorúzás, felvonulás, előadások. Nekünk egy érzelmes ünnep. Na de mit lát ebből az egyoldalú, média által szemellenzőkkel ellátott havasi román, vagy a kiskorú, aki csak rémmesékből hallott magyarokról? Nem látnak és nincs is hova tovább lássanak az embereknél, akik azt mondják, hogy idetartoznak, pedig más a nyelvük, meg az "idegen" magyar vagy az "illegális" székely zászlónál, a zavaros történelem és egy olyan rendszer miatt, amely egy országot próbál darabokra törni és megbénítani.

Március tizenöt a csendes gyertyaláng, amely rávilágít a még mindig dúló problémára, amely miatt nem lesz országos tüntetés, sem fizetéscsökkenés, viszont köztünk lappang :az egymás iránti gyűlölet, a HATALMAS ellentét román és magyar közt. Hogy ne általánosítsak annyira, szép számban vannak azok az emberek, akik fittyet hányva az egészre, barátságban keverik a kürtőskalácsot a cujkával, nem a nemzetiséget nézve, hanem az emberséget.

A fő harcterei az értelmetlen viszályoknak a közösségi oldalak, főképp a Facebook, ide koncentrálódik a legtöbb acsarkodás, mindkét féllel szemben. Még az első néhány nacionalista viccnél meg beoltásnál úgy voltam, hogy eh, biztos nem gondolják komolyan. Ezt reméltem, mert nagyon sok román ismerősöm osztott meg effélét és kezdtem rosszul érezni magam: ezt most tényleg így gondolják? Ennyire utálnak? Vagy amúgy nincs különösebb baj márciusig, aztán tizenötödikén rájönnek, hogy én is "ezekhez" (ăştia unguri) tartozom és mélyen utálnak, mert van egy nemzeti ünnepem  az országuk területén? Ilyenkor kérdem tőlük: Mi az, hogy az országotok? Az ország ugyanúgy mindenkié, aki itt él, azé a székelyé, akinek kinyílik a bicska a zsebében, ha lerománozzák, a kolduló cigányé, aki a bőre színe miatt munkanélküli, a szász nagymamáé, aki karácsonykor várja haza az unokáit Németországból, vagy azé a lipováné, aki a Deltában épp egy harcsával küzd. És még hányféle nemzet él itt! Mind annyira különbözünk, de mégis ugyanolyan értékesek vagyunk, mindenki ember a maga módján.

A múltat hagyjuk elfolyni az utolsó karóbahúzott vérével. Nem én voltam az, aki jobbágysorra juttata a románokat és nem a harmincason mellettem ülő román bácsi volt az, aki kifosztotta 200 éve a falumat. Haragudni egymásra felesleges időpazarlás. Az ilyen kicsinyes problémáktól nem vesszük észre az igaziakat. Például azt, hogy a nacionalizmus és a hazafiasság kimerül annyiban, hogy minden egyes oszlopon román zászló leng, minden más nemzetiségű "haza kéne pusztuljon", miközben milliók vándorolnak a jobb élet illúzióját keltő nyugat fele, hátat fordítva a romba dőlő országuknak.

Így is eléggé mémország vagyunk, de legalább ezen ne kelljen röhögjenek, hogy olyanok vagyunk, mint két óvodás, akik egyfolytában homokot szórnak egymás szemébe ahelyett, hogy együtt felépítenének egy homokvárat. Peace!