Az Apáczai líceum iskolaújsága

Kellemes őszi reggel volt. A pusztaságban fák meredeztek, szárazon, gyengén, talán az utolsó fák az egész kontinensen. Vizet kizárólag a tőlük ötszáz méterre lévő hatalmas fehér épületcsoporttól kaptak, a Negyedik Világvárostól. A várost alig látható elektromos fal vette körül. Aztán persze az aknamező jött, az ellenőrzőpontok, majd a város maga. Három hatalmas patyolat fehér kocka. Tüntetően az ég felé meredeztek, csillogásuk oly erős, hogy ha lennének még állatok, megvakulnának fényétől. A falakon alig kivehetően a világvárosok jelmondata díszelgett: „A számok tökéletesek, te is egy szám vagy”.

A Földön hét világváros létezik, mindegyik más és más kontinensen. Együtt Paragóniát, a tökéletes államot alkotják. Minden ember Paragóniában él, falain kívül már semmi sincs. Paragónia lakossága 7 millió főből áll. Egy város, egymillió ember. Az emberek a Keltetőben születnek, gyerekkorukat az Iskolában töltik, majd a Központba kerülnek. Ez a világváros három fő épülete.

Ezen a kellemes őszi napon az Iskola hálórészlege ébresztést kapott. Mindannyian felkeltek kis szobájukban, és ekkor volt az ideje a Vezérrel beszélni.

Patrick 2245 rögtön kipattant ágyából és öltözködni kezdett. Amikor kinyitotta a földön heverő dobozát, amely a gardróbja volt, régi ruháit sehol se találta. A dobozban a megszokott világoskék gyermekruha helyett a felnőttek sötétkék egyenruhája fogadta. Patrick hátrahőkölt, mire a szoba ajtajával szembeni falon egy holografikus figura jelent meg.

- Na, mit szólsz? – szólította meg a fiút egy erős arcú, kimért és igen fiatal férfi. A férfin fehér egyenruha volt kék csíkokkal.

- Vezér! – kiáltotta Patrick és gyorsan felállt. Jobb kezének tenyerét homlokára szorította, felfedte a Vezér előtt kézfejére nyomtatott számokat: 2245.

- Isten éltessen, Patrick. Hogy érezted magad a tegnapi világi foganásnapon?

- Remekül. uram! A tesztek nagyon jól mentek. El se hiszem, hogy tizennyolc éves lettem.

A férfi halkan kacagott. Hangja mély volt, egy lágy bariton, tele szenvedéllyel és kedvességel. Egy igazi megváltó hangja.

- Vedd fel, kérlek, az egyenruhát. Mindenképp látni akarom rajtad a Központba indulás előtt.

Patrick épp nadrágját húzta lefele, mikor hirtelen megállt.

- Örökre el kell hagynom az iskolát?

A Vezér mélyet sóhajtott. Hangja empatikus és még kedvesebb lett. Hiányzott belőle a nyájasság, nem volt behízlegő.

- Patrick... Az Iskola gyerekeknek van. Te felnőtt lettél a tegnap. Nem is akármilyen – mosolyodott el ismét.

- Ön tudja...?

- Ugyan! Mindent tudok. Tudom, hogy festő lettél, egy igazi művész. Mindvégig tudtam, hogy az leszel.

Patrick folytotta az öltözést. Arcára boldogság és jókedv ült ki. A Vezér meg volt elégedve vele.

Miközben várta, hogy a fiú felöltözzön, a férfi körbenézett a szobában. Nem volt sok minden. amit látni lehetett. A szobát derengő kékesfehér fény töltötte meg, a falak puhák és szürkék voltak. A kis ruhaszekrény-dobozon kívül még egy íróasztal állt pont a Vezér jobbján. Az asztalon vaskos könyvek hevertek. „Paragónia történelme”, „A Windigo teszt és implikációi a 22. századra”, „Számok tökéletessége – Jelmondatunk igazi jelentése”,  „Kihalt állatok és növenyek - A Föld néhai flórája és faunája”. Az asztal közepén egy látszólag sokat olvasott könyv hevert: „Az elveszett szavak szótára”.

- Befejezted a szótárat? – kérdezte a Vezér.

- Igen, uram. Nagyon tetszett.

A Vezér joviális kedvessége elhűlt.

- Mi tetszett benne annyira?

Patrcik zavarba jött. A Vezér mérges, és ő nem tudja, miért.

-Hát... azért, mert arról olvashattam, hogy milyen ostobák voltak az emberek alig száz éve.

- Igen? Tudsz idézni is?

- Persze. „Vallás: olyan mitikus lények gyűjteménye, melyekben az emberek tudatlanságuk következtében hittek. Létezésük nem bizonyítható: Vezetőség eltörölte. Állat: olyan élőlény, mely veszélybe sodorhatja az embert. Létezésüknek nincs értelme a szintetikus ételek felfedezése óta: Vezetőség eltörölte. Növény: olyan tárgy, mely mérgező az ember számára. Haszontalansága és a természeti pusztulás után a Vezetőség eltörölte. Sakk: olyan já...”

- Igen, látom. tényleg elolvastad – tért vissza a Vezér régi jókedvéhez. – Lássalak – szólt Patricknek, aki befejezte az öltözködést. – Remekül festesz. Érted: festesz – kacagott fel a férfi. Patrick szinte hisztérikus röhögő rohamban tört ki, de csak alig öt másodpercig.

A fiú felemelt asztal sarkáról egy vaskos iratcsomót, majd újra szalutált a Vezérrel.

- Úgy látom, készen vagy – szólt a férfi büszke mosollyal az arcán.

- Igen. Vezér.

- A számok tökéletesek...

- ... én is egy szám vagyok.

- Helyes. Sok szerencsét! – kiáltotta a férfi megnyerő hangján, majd holografikus képe eltűnt a szobából. Az ajtó irányából halk kattanás hallatszott. Patrick elhagyhatta a szobát.

Öt percen belül megérkezett a interportokhoz. Ez volt a hivatalos nevük, de mindenki csak gömböknek nevezte őket. Ezek voltak Paragónia fő járművei a városon belül. Városon kívül, a városok között repülővel utaztak a Vezetőség tagjai, mások nem hagyhatták el azt a várost, amelyben keltetve voltak.

Patrick megkereste a 2245-ös gömböt, és eléállva a Vezetőség jelmozdulatával szalutált. A gömg felnyílt. Patrcik kényelmesen elhelyezkedett benne, majd a gömb bármiféle bepötyögés nélkül elindult a Központ felé.

A fiú most látta életében először a Negyedik Világvárost kívülről. A három épület, akár három titán helyezkedett el egymás mellett. A falakon a Vezetőség jelmondata, az elkövetkezendő ünnepek és a Vezér képmása nézett le az emberekre. Patrick szíve megtelt örömmel és hálával. Hogy is élhettek az emberek a 21. században?

Az út viszonylag rövid volt. Jó tíz perc után Patrick a Központ főbejáratánál állt. Visszanézett még egyszer az Iskolára, a levegőben ide-oda siető gömbökre, és a távol puszta sivatagára, majd belépett a sziporkázó üvegajtón.

Bent terminálok fogadták. Minden fiatalt a mai nap folyamán egy mentor körbevezeti a Központon, főképp azon a részlegen, ahol az illető dolgozni fog. Patrick féleszegen lépdelt előre, mire a hangosbemondó megszólalt:

- Patrick 2245. Kérem fáradjon a tizenegyes terminálhoz.

A fiú felkapta fejét és megnézte a terminálok fölötti számokat. Ahogy megakadt a szeme tizenegyesen, gyorsan odaszaladt. A pult mögött egy fekete kontyba fogott hajú csinos nő fogadta. Magasabb volt a fiúnal, ámde ez nem volt szokatlan számára.

- Szia Patrick. A nevem Shonda 1326. Ma én foglak körbevezetni a művészeti osztályon.

Patrick szalutált, bizonyítva identitását, majd Shonda követte példáját. A nő benyomott egy gombot a pult alatt, mire az behúzódott a padló alá. Elindultak.

A Központ ugyanolyan fehér volt, mint az Iskola. Berendezés és architektúra szempontjából is stimmelt, csak jóval nagyobb volt az Iskolánál. Itt nyert helyet a felnőttek lakosztálya, munkahelye és a hatvanadik szinttől felfele a Vezetőség főhadiszállása, a reptér és maga a Vezér lakosztálya is.

Patrick beleremegett a gondolatba, hogy egy épületben lehet a Vezérrel. „Micsoda megtiszteltetés”. A Vezér tartózkodásának helye ismeretlen volt, kivéve a foganásnapokkor, olyankor a Vezér mindig jelen volt. Sokak szerint legtöbbször a Első Világvárosban volt, az lévén a legnagyobb és legfejlettebb mind közül. Ez a középső kontinensen működött, enyhén északra. Patrick szívesen megnézte volna ezt a világvárost, de mivel senki se hagyhatja el saját városát, álma álom marad. Ha esetleg ő is Vezetőségi tagságot kapott volna, akkor most nem a 14. emeleten, hanem a 61-iken lenne. De nem bánta. Ahogy a jelmondat is mondja: „Így a legjobb”.

A nő magassarkúja végigkopogott a terminálok mentén. Hirtelen bevette a kanyart jobbra, és itt egy tágasabb folyosóra értek. Két oldalukon ajtók vették körül őket. Mindegyik fölött kis táblácska tudatta az ott dolgozók foglalkozását.

Patrick kíváncsian nézegette az ajtókat. Az összes lehetőség mind egy helyen. Ezek közül bármelyik munka az övé lehetett volna, de ő festő lett. Mindez a Windigo tesztnek köszönhetően. Patrick csodálkozva olvasta Paragónia történelmében, hogy 2113 előtt az emberek maguk döntöttek sorsukról és jövőjükkel. Nevetséges gondolat, hogy az ember a Vezér nélkül dönthetne ilyesmiben. Ugyan mi jogon dönt valaki szabadon? Ha az embereknek szabadságuk van dönteni, mindig a rossz döntést fogják meghozni.

Az ajtók mögött fényes termek töltötték be a Központ eme részlegét. Patrick számára ez mind új és csodálatos volt. Ahol csak lehetett, belesett az ajtókon, hadd lássa, milyen lehet a munka a Központban.

Az írók termében a dolgozók székeken ülve egy ábécéskönyvet tanulmányoztak, időnként kék egyenruhás felügyelőktől kérdeztek rá egyes betűk kiejtésére vagy szavak jelentésére. Az állatgondozó osztályon mindenki ügyetlenül fogdosott élettelen állatokat, az utolsókat, amelyeket még rezerválták. Az elektronikai fejlesztő osztályon az bentlévők ijedten forgatták kezükben a kábeleket, és körbenézve kértek segítséget ugyancsak a kékruhás felügyelőktől.

Patrick számára enyhén mulatságos volt a látvány. Úgy tűnt... úgy tűnt, mintha ezek a kiválasztott emberek nem értenének egyáltalán munkájukhoz. Ahogy ezt a fiú végiggondolta, kezét szájához kapta. A Windigo teszt sose téved. Hogy is kérdőjelezhetné meg beosztottságát, a neki kiosztott munkakört, mikor mindenki olyan jó itt hozzá. Elhesegette a gondolatot. A termekben lévők tudják, mit csinálnak.

Ekkor eszébe ötlött egy szó. Az elveszett szavak szótárában olvasta nemrég... analfabita? Valami hasonló szó volt, mely pont ilyen viselkedésformára utalt, amelyet az írók mutattak. De ha ezek az analfa-micsodák nem is tudnak írni, akkor hogyan...?

- Megérkeztünk! – fordult be mosolyogva Shonda az egyik ajtó előtt. Hatalmas kék betűkkel villódzott Patrick szeme előtt két egyszerű szó: festő osztály.

Shonda megerőltetés nélkül kitárta az ajtót. Bent elkülönítve, függönyök által eltakarva a festők lázasan dolgoztak. A festményeik bizarrak voltak. A színek nem odaillőek. Lázálomszerű tájak tárultak Patrick szeme elé, amerre csak nézett. A nő sarkon fordulva szembeállt a fiúval, és állától fogva magára irányított a fiú tekintetét.

- Nem bámuld őket! Még zavarba jönnek – suttogta kacéran a nő, és tovább vezette Patricket egy kiállító terembe. A falakon az előbb látottakhoz hasonló képek néztek le rá. Mind parkokat, leveleket, gereblyéket ábrázoltak, de a színek továbbra sem találtak.

- Nos, mit szólsz? – fordult meg ismét Shonda.

- Érdekes...

- Ugye? – kacagott a nő. – Rendben. Akkor rögtön átvezetlek munkastációdhoz, és kezdheted is a festést. A heti téma az ősz. Talán a szótárból hallottál már róla. Re-reneszánsz hónapot tartunk, visszatérünk... hogy is mondjam, tradicionális ősz-ábrázolásokhoz. A jövő heti téma nem ismert még, de majd meglátjuk. Egyéb kérdés? – nézett a nő sandán a fiúra. Szemében valami mély erős szikra lobbant fel. Mintha lenne egy kérdés, amit várna, egy kérdés, amely parázsként izzik gyönyörű zöld szemeiben.

Patrick felfigyelt a szemek bódító nézésére. Zavarba jött, ismét. Ebben a nőben megvolt ugyanaz a kirívó szépség és hatalmasság keveréke, mint a Vezérben. Ez volt a nagy lehetőség. Alig pár perce fogalmazódott meg benne a kérdés, máris megkapja a választ? Vagy ez egy olyan kérdés, amelyre nincs válasz? Csak egy mód van rá, hogy megtudja.

- Igen, lenne egy kérdésem. Ez valami... tréfa? – Patrick akaratlanul felhorkant saját őszinteségén. Hiábavaló lett volna az a tizennyolc évnyi tanítás?

Shonda várt a válasszal. Arcán halvány árnyék szaladt végig.

- Nem értem a kérdést...? – vihorászott ostoba libát játszva a nő.

- Én... azok az írók analfa... ugye érti?

- Miket beszélsz, fiam! – horkant fel a nő.

Fiam? Szintén egy elfeledett szó.

- Ön tudja! Miért nem vallja be? Az állatgondozók igazából semmit se tudnak, igaz? És én...

- Miről hadobálsz itt? – hőkölt vissza nő, és csitító kézmozdulatot tett. A terem másik felében lévő burkolt figurák óvatosan kidugták fejüket. Ez nem kerülte el Patrick figyelmét sem.

- Én... én színvak vagyok, igaz?

A termet halk moraj töltötte be. Lázas várakozás és szent borzadály ült ki Shonda arcára. A nő megfagyott, de alig egy percig. Arca grimaszszerűen visszaállt eredeti joviális formájában. Hangja negédes lett.

- Eltaláltad.

Patrick alig hallotta választ. Fülében hirtelen erős fájdalmat érzett. Bénulást. Teste elnehezedett, majd bármennyire is próbált védekezni, leesett a földre.

A világ sötétségbe borult.

A fiú fülét alig hallható zümmögés ütötte meg. A kék neonok hangja. Ez a hang nagyon ismerős volt. A szobájában volt.

Szemeit óvatosan próbálta kinyitni, de a fájdalom lebilincselte testét. Alig szétnyíló szemhéján át látta, hogy tényleg szobájában van, de a kék szín helyett mindent egy tompa vörösség tölt be.

- Na, mit szólsz? – szólalt meg egy hang a fiú háta mögött.

Patrickben elkezdett pezsegni a vér. Ez nem lehet hologram, ez tényleg ő. A hirtelen érkezett indulattól sikerült felemelkednie. Lassan megfordult. A világ forgott vele, de tudta, hogy nem veszítheti el az irányítást.

Tényleg ott állt előtte, a kék-fehér csíkos egyenruhában, fényes fekete hajával, sziporkázó kék szemével.

- Vezér – nyekeregte.

- Üdvözöllek, Patrick. Hogy vagy?

- Mi történt?

- Hát nem emlékszel? – mosolygott kajánul a férfi. – Micsoda kár – mondta és elindult a fiú felé. Patrick testét földöntúli rettegés töltötte el. Mintha csak egy ösztön lett volna. Hátrálni kezdett, de elesett. Háta nekiütődött a kék szőnyegnek. Az egykor puha anyag most a beton keménységével fogadta.

- Nincs hova menned – folytatta a Vezér. – Inkább maradj itt. Beszélhetünk.

- Mi a csuda történt?

- Semmi. Legalábbis semmi számottevő. Egyszerűen próbáltál ellenkezni beosztásod ellen.

Patrick agyába emlékek tumultusa tódult be. Minden eszébe jutott.

- Igen. Most már emlékszem – mondta a fiú. Hangja telve volt indulattal. „Micsoda megtiszteltetés”, egy fenét.

- Nos, akkor azt is tudhatod, hogy mi vár rád.

- Igen, de nem félek. Lőjön csak le. Készen vagyok.

- Ugyan már – vihogott fel a férfi. – Nem, itt többről van szó. Elbocsátásod előtt meg kell érts pár dolgot. Gondolom, vannak kérdéseid.

Patrick továbbra is a földön feküdt. A Vezér kinyújtotta felé kezét, mire ő akarata ellenére belekapaszkodott. Mikor ráeszmélt hibájára elkezdte tiszta erejéből szorítani a férfi kezét.

- Na-na – engedte el a Vezér Patrick kezét. A fiú ismét a földre esett. – Csak semmi hirtelenség. Vagy netán tudatlanul szeretnél meghalni?

Patricket ismét felhúzta földről. Nem történt ellenkezés.

- Ülj le, kérlek, az ágyra – mondta a férfi, mire ő is leült az íróasztalhoz. – Szívesen hallgatom kérdéseidet.

Patrick összegyűjtötte gondolatait. Legszívesebben hatalmasat káromkodott volna, de visszafogta magát.

- Az a kérdésem, hogy... hogy miért végzi mindenki azt a munkát, amihez nem ért? Mi értelme? Mindenkit génmanipulációval állítanak elő, akkor miért nem a tökéletes munkaerő végzi a feladatot?

- Nagyon jó kérdés – mosolyodott el a Vezér. Pont azt a kérdést kapta, amire számított. Látszott, hogy nem most hallja először. – A válasz igen egyszerű. Ha mindenki tökéletesen végezné munkáját, szerinted mi történne?

- Fejlődés...? – válaszolta a fiú hangjában enyhe szemtelenséggel.

- Pontosan. A fejlődés már tökéletesített, Patrick, tudod? Figyelj, ha innen továbbfejlődnénk, eljutnánk a csúcsra. Bizonyára sose hallottál a rómaiakról. Ők az egyik legfejlettebb civilázió teremtői voltak. Leigázták őket nem sokkal fejlődésük tetőpontja után. Tudod, miért?

- Nem.

- Azért, mert ha valami megérett, az rohadni kezd. Nézd, az, hogy az író osztályon analfabéták vannak (ahogy nagyon helyesen megállapítottad) az ahhoz vezet, hogy nem fejlődik az irodalom. De erre már nincs szükség. A Vezetőségen, az Első Világvárosban minden irodalmi alkotás megtalálható minden elemzéssel, kommentárral, felfedezéssel. Mindent tudunk, amit akarunk. Amit azok az idióták odaát csinálnak, hiábavaló. Minden, ami a Központban történik, hiábavalóság. Érted már?

Patrick lefagyott. A szavak súlya teljesen lebénította.

- De akkor minek a Központ, ha a színvakok lehetnek csak festők?

- Miért? Jó kérdés, ismét. Azért, hogy az emberek ne unatkozzanak. A világvárosok és Paragónia rendje viszonylag új. Még dolgozunk csiszolásán. A lényeg csak annyi, hogy ha te egy halat teszel oda, hogy fát másszon, ő sohasem fog felérni. De lévén, hogy szent meggyőződése az, hogy erre volt elhivatva, élete végéig próbálkozni fog. – A Vezér végigmérte Patricket. - Te is. Színvak vagy. A Windigo viszont azt adta ki neked, hogy festő vagy. Ha igazi állampolgára lennél Paragóniának, nem merted volna ezt megtagadni.

- És akkor mi van? – ocsúdott fel a fiú. – Más emberek hogy nem jönnek rá, hogy nem jó ez így nekik?

A Vezér elmosolyodott.

- Helyes. A válasz igen egyszerű. Vagy nem jönnek rá, és a probléma meg van oldva, vagy rájönnek és elnyomják a negatív érzést magukban. Te erre képtelen voltál.

- Ez igazságtalanság... – suttogta idegesen Patrick.

- Ó, igen? – ugrott fel a székről a férfi. – Paragónia egy tökéletes államot hozott létre. A háborúk, az éhezés, a fájdalom, a betegség mind abszurdumok. Nem érted, Patrick? Ez az ára mindennek.

- Mi? – pattant fel a fiú is. – Hogy reménytelenül vergődnek? Nem vagyok hajlandó így élni tovább! Szabadság kell mindenkinek ahhoz... ahhoz, hogy az lehessen, ami akar!

Patrick száján kifutott ez a mondat. Egy ősi törvény, a szabadelvűség. A szótárban is benne volt, de a Vezetőség eltörölte.

A Vezér megdöbbenve nézett a fiúra, majd hahotázó nevetés tört fel torkából.

- Nevetséges. Micsoda ósdi önérzet tombol benned. Ideje, hogy vége legyen.

- Nem ölhet meg! – torkolta le Patrick. – Mindenki észrevenné, hogy nem vagyok már itt. Nem helyet... helyetresíthet...

Arca elkomorult. Teljes csodálkozás, döbbenet, félelem ült ki arcára. Kivörösödött, szeme könnyes lett. Remegni kezdett.

- Látod, Patrick? Még erre is képesek vagyunk – mondta a Vezér, majd óráját szájához emelte. – Kérek a Keltetőből holnapra egy Patrick 2246-ot, az ellenkezést csökkentsék génjeiben, köszönöm.

A férfi diadalmasan indult az ajtó felé. Patrickkel forgott a világ, de még így is volt benne annyi erő, hogy a Vezér után kapjon.

- Te... te nem is a Vezér vagy, igaz?

A férfi indulatosan lerázta a belecsimpaszkodó fiút.

- Persze, hogy nem. Ugyan, csak színész vagyok. A valódi Vezér nem fecsérelné ilyesmire az idejét. Csak a Negyedik Világvárosbeli képviselője vagyok.

- Minden hazugság, nem? Csak egy szám vagyok számukra, de te is az vagy! Le fognak győzni titeket!

- Senki se több egy számnál. De a számok tökéletesek, ezt sose feledd, Patrick. Ég veled – mondta a férfi, majd lassan elhagyta a szobát.

Ahogy elindult a folyosón a interportok felé, a szobából éles elektromos süvöltés hallatszott. A Vezér mélyet sóhajtott. „Még egy reménykedő, milyen banális.”