A Queen-ről és a róluk készült filmről
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom
Minden madár társat választ, virágom, virágom
Ezek a sorok elhangzottak Freddie Mercury szájából. Majdnem ott voltál, mert ez Budapesten történt, a Népstadionban. Persze 1986-ban valószínűleg nem voltál megszületve, de egy magyar sajtós, akinek nem volt különb élete az átlagosnál, igen. Vele csoda történt: a koncert napján egy sajtókonferencia keretén belül Freddie Mercury letámadta az egyik illetékest, hogy ő nagyon szeretne egy olyan dalt is énekelni, amit minden magyar ismer. A sajtós ezt diktálta le neki, Freddie Mercury pedig pár órával később a koncerten, a tenyeréből lesve a sorokat, fel is énekelte a népdalt a közönségnek.
Ez megmagyarázza, hogy miért csináltak - zenei istenségén túl -, a Queen-ről filmet és én is miért ezt választottam cikkem tárgyaként. A mai zenei csillagaink közül elég soknak lenne mit tanulnia a Queen-től alázat, odaadás és kapacitás terén is.
Ahogy a cikk címe mutatja, két nagy része lesz a kritikának; ha egy életrajzi filmről beszélünk, azt hiszem, szükséges ez a két szempont, hogy objektív áttekintést lehessen nyújtani. Az egyik az, amikor magát a filmet méltatjuk, a másik, amikor körülbelül a témát, forgatókönyvet, sztorit, ami ugyebár adott, és itt moshatja a kezét a rendező.
A Queen nagysága miatt szerintem túl sok nyomás volt a rendezőn, ezt nem tudta kezelni és közepes mértékben bele is bukott. Az egész film alatt olyan érzésem volt, mintha annyira túl lenne tervezve, az élethű díszletektől kezdve a tökéletes kosztümökig, hogy csak ezeken mozog a fókuszpont. Nem maradt hely, lehetőség, idő az emberi pillanatok kibontakozására. Tökéletes volt a film, a kamera, a színészek, az összhang, a vágás, a szín és formavilág, minden kompakt, de bennem mégis maradt egy hiányérzet. Ez szerintem abból fakadt, hogy nem egy ösztönös tökéletességet fogott meg a rendező, hanem annyira meg akart felelni a Queen-nel kapcsolatos rajongásból fakadó lehetetlen elvárásoknak, hogy effektív képtelen volt elengedni magát. Az emberi része kicsit nyögvenyelősre sikeredett. Főleg a főszereplővel kapcsolatban: annyi tényt próbáltak Freddie Mercury-ról és az életéről közölni, hogy a szereplő (ami függetlenül attól, hogy egy létező személyt kellett megtestesítsen) teljesen megfulladt tőle. Nem tudott kifejlődni a vásznon, megrekedt, és nem volt hova továbbgondolni. Mintha annyira próbálták volna hitelesen ábrázolni Freddie Mercuryt, hogy ettől a görcsös rástresszeléstől igazából megölték a szereplőnek az egyéniségét. (Bár ez egy másik kérdést vet fel: hogy életrajzi film esetében az-e a kifogásolhatatlan színészi játék, ha egy az egyben adjuk az illetőt, akit lemásolunk, vagy pedig az, ha képesek vagyunk annyira a bőrébe bújni, hogy kicsit elvonatkoztatva a valóságtól, amit úgysem lehet visszahozni, megpróbáljunk ő lenni bizonyos élethelyzetekben, amiket a film mutat be. Szájíz szerint mindenki döntse el, mit gondol érvényesnek. Ha az előbbit, a filmnek ez erőssége, nem gyenge pontja, ha az utóbbit, akkor sajnos ellenkezőleg.) Persze Rami Malek után dobhatják az Oscar szobrot, mert tényleg gyönyörű volt a játéka, meg a fogai, sőt, még az alapkövetelményeknek is megfelel. (Egyiptomi, és mivel fő sikerét a Bohém Rapszódiának köszönheti, ami egy új film, nem volt ideje senkinek kitalálnia róla, hogy ezelőtt tizenöt éve bántalmazta, szóval perben sem áll pihentagyú, amerikai urakkal/hölgyekkel.) Mindenesetre ez majd február 24-én derül ki.
Így összességében a film részemről nem látta el lelki kötelességeit. Túl tökéletes volt ahhoz, hogy felszabadultan élvezhető legyen, mintha kicsit hiányzott volna a szíve az egésznek. De a sava-borsa mégis maga a zenekar, ez a sallang a kevéssé hangsúlyos szerve az egésznek. A Queen kellett adja a karaktert a moziélménynek és adta is.
Identitásfüggetlen zenekarról beszélünk, tárgytalan volt a rassz, a származás, a szexualitás, a rang, az életkor, a Queen slágerei abszolút mindenkit megszólítottak, a tagjai mind tehetséges és karizmatikus britek. Egyfajta életfilozófiának is tekinthetjük azt a stílust, amelyben tevékenykedtek, nem hiába lett kasszasiker minden számuk. Dalszöveget írtak, dallamot szereztek, el is énekelték, amit feltaláltak, színesen tálalva a közönségnek. Ez maga az igazi alkotói zsenialitás, a zenész szakmában szerintem a non plus ultra, ennél többet nem lehet az asztalra tenni. Vagy mégis! Emberileg is korrekt személyekről van szó! Ezt abból a gesztusból merem kijelenteni, amit az első bekezdésben taglaltam, úgyhogy ameddig egy személy képes ilyen fokú szeretetet és empátiát adni a hallgatóságának, illetve ekkora alázattal szolgálni saját munkásságával/önmagával szemben, szerintem megengedhetjük neki, hogy eltekintsünk a kábítószeres problémáitól. A Queen-nel kapcsolatban az igazán nagy kérdés a következő: a művész archetípusai – vajon Freddie Mercury az igazi művész megtestesítője?
Hagyományos vagy nem hagyományos értelemben, de Freddie Mercury emberileg, szakmailag is művész volt-e? Teljesítményei alapján megkockáztatható egy igenlő válasz, de ugye a filmben ezen nem volt akkora hangsúly. Márpedig egy alkotói önérzet, ami az ilyen típusú filmeknél sok esetben maga a karrier, azért mindig jelentős szempont (pl. Salinger film, Gia Carangi film). Ha ennyire lelkesen adózott szakmájának Freddie Mercury és ekkora hihetetlen zsenialitással volt megáldva, vajon tényleg ennyire háttérbe szorította a magánélete a művészetét? Merthogy a filmből bárki jogosan szűrheti le ezt, ám az ott bemutatott Freddie Mercury személyisége alapján a válasz egyértelműen: nem.
A filmben nagyon sokszor ki van mondva, hogy a körülötte levő emberek túl sokat foglalkoztak vele, a magánügyeivel, holott inkább a zenéjére kellett volna koncentráljanak. Kicsit szerintem ironikus, mert a film is pontosan ezt a hibát követte el: vagy ez, vagy akkor az, hogy a fricska a rendező részéről egy szándékos, epés célzás volt.
Szerintem a filmben a legjobb maga az, amiről szólnia kellett: a Queen, a Queen zenéi, Freddie Mercury, a rock életérzés, viszont mint film korántsem annyira zseniális, mint az, amiről szólt. Ámen.