Király utcai Terminátor
Már nem is tudom kétezer huszonhányat írtunk, amikor a hatóságok ideiglenes győzelmet hirdettek a tudjukmelyik vírus felett. Kézügyben bár, de hüvelybe dugták az egészségügyi véres kardot, s minket, lurkókat visszaküldtek az iskolába. Jól esett a változás, én személyesen már alig győztem átaludni az online órákat.
A sok kölyök visszacsődült az iskolába. Az első nap az újbóli találkozások eufóriájában, a második az iskolai problémákkal való újbóli találkozás agóniájában telt el. A licista nép ugyanis éhezett. A „nemesség”, akiknek a szülei csomagoltak, vagy iskolába menet előrelátóan bevásároltak, jóízűen csámcsogtak a húsz, sőt a tízperces szünetek idején is. Mi, a többségben levő, feledékeny, korgó gyomrúak pedig vért izzadó nyálmirigyekkel figyeltük az eseményeket, megoldást keresve. A jóllakottak, az étek felének, egy falásnyi, morzsányi részére vonatkozó kérelmek hallatán kegyetlen elutasító válaszokat adtak. Lopni tőlük a törvény üldözése nélkül nem lehetett, így más utakon töltöttük meg bendőnket mi, felkészületlenségünk okán napi 8 órás éhezésre ítéltettek. Az elemisek állami kőkiflijeit, almáit vagy telefonkekszeit dézsmáltuk, illetve virágzott a csempészet is, hiszen ha valaki, valamilyen óra keretében, vagy a kapus figyelmetlenségéből fakadóan kijutott a jóllakottság mauzóleumából, mindenképpen betért egy boltba, s kis részesedést felszámolva megvásárolta a bennragadtak rendeléseit. Ezek azonban nem voltak végleges megoldások.
Még a gasztroszocializmus (elkerülhetetlen) kikiáltása előtt viszont furcsa jövevényekre lehettünk figyelmesek. A földszinten és az első emeleten, a folyosó megközelítőleg ugyanazon részén állt a két tápláló android, az Automaták. Modern tervezésük éles, robusztus, mégis kecses kinézetet adott e gépeknek, amelyek célja kizárólag a mi etetésünk, bizonyos pénzügyi kompenzáció fejében. Hasukat üveglap borította, melyek mögött rivaldafényben díszelegtek az ízletes pékmesterművek. A mákos, illetve a diós „finom” (delicios cu mac/cu nucă) például a csökött ízlelőbimbóval rendelkezőknek bejglinek tűnhet, de ez az édesség három lej ötven baniért (korábban három lej, lapzártakor háromötven) olyan élményt nyújt, amit egyik nagymama kacskaringós süteménye se tudna okozni, így érdemli ki a „delicios” nevet, amely bár enyhe kifejezés, az emberi nyelvben eddig futja. A paradicsomos négyzet (patrata cu rosii) a sósszájúak kedvence, íze hasonló a pizzáéhoz; valószínű, hogy ebből a csemegéből inspirálódtak az olasz mesterek, amikor a híres kör alakú ételt először készítették el. Ízének leírhatatlanságából fakadóan geometriai formáról nevezték el a túrós háromszöget is, amely ugyancsak felbecsülhetetlen értékű táplálékforrás. Az automatában lehet venni bubis vizet is, amely veszélyes egy folyadék: aki egyszer megkóstolja, képtelen eltűrni a buborékokat nélkülöző hákettőó dögunalmát.
Van egy üres hely is. Afféle képzelet-csemege. 60 gramm gomba. Soha nem látta senki, de három lej ötvenbaniba (korábban három lej, lapzártakor háromötven) kerül az is. Csak álmodozni tudunk a 60 gramm gomba ízéről.
A robotok érkezését lakoma kísérte. Vagyonokat öntöttünk a szerkezetbe, hogy a finomságok egész armadáját magunkévá tehessük. Hamar rájöttünk viszont, hogy a masinák nem egyenlőnek teremtettek.
Az első emeleten levő automata az első Terminátor film tituláris szereplőjének kegyetlenségével lopja el a kisdiákok összekuporgatott banisait és lejeit. A szájába erőszakolt bankjegyeket ultraérzékeny szenzoraival elemzi, s ha bármilyen nemű gyűrődést észlel rajta, jelzés nélkül lenyeli, hellóka nyalóka, egy Iorgával szegényebb lett az éhes kisdiák.
Engem s néhány társamat az első emeletről nagyon zavart az elektromos rabszolga engedetlensége, s kegyetlen módszert találtunk ki a móresre tanítására: időszakos eutanáziával, tehát köldökzsinórjának elektromos forrástól való elráncigálásával, majd visszahelyezésével új mentalitást adtunk neki, amely hatására esetenként visszaköpte az elcsent bankót. Az automata másik bevált ellenállási módszere, a péksütemények látszólagos kieresztése, de utolsó pillanatban megakasztása. Ilyenkor is fizikai zaklatás a jutalma, addig rázzuk, ütjük-verjük szerencsétlent, ameddig ki nem köpi lícista-ópiumát.
A földszinten álló robot viszont már a második filmből ismert Schwarzeneggerre hasonlít. Engedelmes jószág. Gondosan és példátlan hatékonysággal, tisztelettel veszi be pénzünket, s az étel kiváltása után vissza is tojja a megmaradt érméket. Csak azért nem emeli kalapját, s csapja össze bokáját kihasználói megjelenésekor, mert azzal is csak gazdái áramát használná, amely, ugye, a tudjukmelyik háború miatt erősen megdrágulhat (lapzártakor nem drágult még meg).
Az automaták viselkedése a két emeleten két párhuzamos valóságot jelent, ha történetükre mint a modern világ leképezésére tekintünk. Hiszen a nagyvilágban is azt látjuk, hogy a szegény réteg, a javakhoz alig eljutó néptömegek életét hivatott megsegíteni a digitális technológia, ahogy iskolánkban is az óvatlanságból éhen maradtak patrónusa a két gépezet. Ezzel szemben egyre többször látjuk, hogy a viszonylag egyszerű feladatot ellátó gépezetek, mint amilyen a Facebook algoritmusa vagy a péksütemény-automata túllépik hatáskörüket. Utóbbi esetében kb. 3 lej a veszteség, a techóriásokkal szemben viszont információink, esetenként a szólásszabadságunk vagy akár a szabadidőnk. A kérdés az, hogy hogyan viselkedünk ezekkel a cégekkel szemben? Be tudjuk őket törni, vagy el fogják nyelni az egylejeseinket? Gyakran úgy érzem, hogy az emberiség kettesével veszi a lépcsőfokokat, úgy halad a földszintről az első emeletre...
(Igen, ez járt a fejemben próbaérettségire tanulás helyett. A cikk mellett a jegyeim is erről a folyamatról tanúskodnak.)