Az Apáczai líceum iskolaújsága

Túl hideg volt az éj, hogy az ember virradat után tovább maradjon  fekve, a szél megindult és mivel a nap még nem jött fel, képtelenség  volt egy helyben ülni.

A fülemüle belekezdett a játékába, megtörve az éj szürkülő csendjét,  előhívogatva az új napot, szétárasztva nyugalmát a vadász és a vad  szívében.
Samu és Misi a tüzet élesztették újra, amelyet az éjszakai zápor  oltott el, de nem verte meg annyira, hogy ne lehessen újragyújtani. Nem  beszéltek.
A csorda együttesen indult meg.
Csendben végezték rutinos reggeli teendőiket. Azt a keveset is  megszentelték, ezáltal adva értelmet a mindennapoknak. Hamar rájöttek,  hogy a szabályok milyen ösztönzőek tudnak lenni.
Lefele, a Sziklás-öbölhöz igyekeztek, hogy átkeljenek, mielőtt a  hegyekből az ár megérkezik. Ha tehették, tartották magukat a megszokott  útvonalhoz, amit ösztönösen követtek. Tudták , ha fent esik, hamarabb  kell leérjenek, hogy túljussanak a mosáson, amit a századok hordtak meg,  ahol a folyam nagy ívet vesz, kiteljesedik, és csak esőzéskor bukik  magán át, azon a gáton, amit száraz időben a víz épp, hogy átér.
Aznap mindenkinek a vadászat járt a fejében, egyedül Dani beszélt,  pontosabban egy régi Hobo számot dúdolgatott, a maga mindegyre mutáló  hangján, hozzábújt Zsanetthez, és hallani vélte szíve dobbanását.
Menet közben a csorda az erdőt kémlelte, hogy miként hallgat el az  éj, és törnek be a fák között az élet sugarai, szétkergetve a nedvesen  felszálló ködöt, ami egyszerre jelentett menedéket és csapdát.
Balázs ment elöl, aki nem ismerte az erdőt, de értette suttogását,  kiegyenesedve megállt, és intett a csapatnak, hogy lépjenek közelebb:
– Még délelőtt le kéne érni a völgybe – kezdte a maga tárgyilagos  stílusában – hogy a csorda előtt átkelhessünk a mosáson. Más eselyünk  nem lesz meglepni őket.

– És ha nem arra mennek? – vágott hirtelen, de nem meglepő módon a szavába Gellért. – Ha várunk és semmi, akkor?

– Miért nem halászunk? – tört fel Andrásból az indulat. – Mi a fenének kell ez az egész kockázat? Csak a töltényt pazaroljuk.

– Lőhetnék én is – dadogta Gellért, feszülten rázva kezeit. – tudok, tudok… lőhetnék én is!

– Haladnunk kell!- zárta le Balázs a vitát, a maga nyugodtságával,  áthelyezve a puskát egyik válláról a másikra, nyomatékosítva szavait.

Egy védett útvonalon haladtak lefele. A nap lassan felkúszott az  égen, a felhők eltűntek, a folyó hallótávolságba került, növelve a  levegőben a feszültséget.
Egyik sem beszélt, mióta Balázs lezárta a vitát.
A levegő megélénkült, ahogy a folyóhoz közeledtek. Hallani lehetett  zúgását, és követni finom játékát, miként bukik meg, majd válik szét a  kövek között, végül hallgat el a lábak alatt a vízmosás homokos sávján. Megálltak és figyeltek, nem mozdultak, csak szaglászták a levegőt, figyelve az apró rezdülések szólamait.
Figyeltek! Figyelték a vízmosást, Balázst a túlparton, figyelték  egymást és füleltek, hogy a vezér miként indul meg a vízmosáson át,  önmagát bátorítva, majd példáját követve a csorda szép lassan, közben  meg-meg álltak, szagolva a levegőben szálló puskaport.
Ösztönösen érezték, hogy kockázatot vállalnak, már a reggel  feszültek voltak, hogy át kell keljenek a mosáson. Hirtelen villámlás  tört elő, és csak a dörgés hallatszott, egyetlen végtelen robajban.
Balázs őt, ő Balázst bámulta, egymást nézték. Gellért pedig  Andrásra nézett, miközben tudatosult benne a rideg valóság, amely  feltörő indulatként utat talált a torkán át.
A csorda egyszerre röppent szét. És ekkor újból villámlott, dörgött, és őneki elsötétült örökre, mintha sosem lett volna.

Balázs lőtt arra, amit célnak hitt, de már nem létezett, csak a vér  szaga áradt szét, vörösre festve a homokot, amit mohón nyaldosott el az  ár, nagy erővel törve át a gátat, elsodorva, az élőt és a halottat.