Titán

Az egykori város falai beomlottak. A néhai hatalmas kék zászlók foszlányokban hevertek a földön. Az eget okkersárga felhők töltötték be. A légtömeg lassan vonult ide-oda az égen, időnként megmutatva a távolban terpeszkedő Szaturnuszt.

A sátrában görnyedő férfi gyorsan jegyzetelt gyatra minőségű noteszébe.

„Ez Titán. A második Föld. A tökéletes lehetőség, hogy újrakezdjük. Most is itt van, az emberiség pusztító jelleme, a megismétlődő történelmi klisék, egy új civilizáció hanyatlása.

Az új világot három hatalom vette kezelésbe. A liberiánok, az individualisták és az ekvulánsok. Mindegyik külön építette kis területét a Titánon, mindegyik más eszmék szerint. Eleinte csak a Keletet fedezték fel, itt alakult ki az individualista főváros: Shangri-La. A leggyorsabb elmék otthona, egy kis világ magában. Egyenlő jogok, családtalanság, kényelem. A jól végzett munka kitüntetést érdemel, függetlenül a többi munkástól. Shangri-La kialakuló falain ott díszelgett a zöld kör, benne egy felnyújtott kézfejjel. Az individualisták jelképe, a függetlenség és szabadság jele.

A liberiánok Belet lankáin vertek tábort. Kis családcsoportokat hoztak létre. Négy-öt fő, akik közösen dolgoztak, közösen ettek-ittak, és aludtak. Több száz kis család alkotta Beletet a jobb időkben. Jelük három sas egymás mellett tökéletes egyensúlyban.

Aztán voltak az ekvulánsok. A vörös pestis, a tehetségtelenek urai. Elviségük ki akarta irtani a másik két hatalmat. A tehetségnek, az észnek nem volt helye. Az Ekvátor a királyuk, akinek akarata ismeretlen, céljai rejtelmesek. Kirekesztett, a másik kettő által lenézett kis társaság. Jelentéktelen kis koszok az ember körme alatt. Legalábbis eddig.

Messze mentek Belettől. Elvonultak a bőségben élő liberiánok és individualisták elől. Megmászták Senkyo dombságát, ott folytatva jelentéktelen munkájukat.

A három város lassan növekedett. Az individualisták fejlődtek a legjobban. Shangri-La termékeny volt. Lassan kialakuló társadalmuk virágzónak ígérkezett, de az emberek kapcsolatai annál kevésbbé. Az elszigeteltség és magára hagyás önzést keltett eme nép szívében. Terjeszkedni kezdtek.

Ez idő alatt Belet nyugat felé kezdett terjedni. Kiderült, hogy Senkyo hegyei nagyon sok érccel szolgálnak. A családcsoportok rendszere jól működött. Kellemes harmónia uralkodott, ám kevés volt az étel és az erőforrás. Hamarosan viszont megérkezett az első egyesítési levél. Az individualisták határtalan segítséget ígértek, ha Belet és a liberián elvek eltűnnek. A liberiánok hamarosan szembeszálltak elnyomóikkal, és enyhe konfliktus alakult ki kettejük között.  

Ám mindez semmi ahhoz képest, ami következett. Senkyo a piros háromszög (egyenlőség jele) zászlaja alatt megtámadta a gyengülő Beletet, és hamarosan a virágzó Shangri-Lát is. A három világnézet eggyé vált, és azóta harcolunk.

Hamarosan eljön a megváltás ideje. Hiszünk Szaturnuszban, hogy legyőzi az Ekvátort. Hamarosan újra családcsoportommal leszek.

Holnap indul az első rohamosztagunk. Sikerült lopnunk a new quebeci előörsről. A betegek gyógyulnak, de Senkyo rohamáig újabb javulás nem lesz.

A támadás nyolc napon belül indul. Áthaladunk New Quebecen, és a hátságon átkelve lepjük meg őket. Nem lesz több nyomorgattatás, és...”

Handlock kezében megállt a toll. A kis összeeszkabált sátra ajtaján épp belépett valaki.

- Uram, – lépett be az egyik közlegény – ismeretlen üzenet érkezett.

A férfi olyan gyorsan pattant fel faszékéről, hogy az összecsuklott.

- Csak... csak nem Senkyo...?

- Nem uram. Shangri-La irányából érkezett.

- Rendben, közlegény. Rögtön jövök – mondta Handlock. Görcsösen végigsimította őszülő borostáját. – Individualisták...

Nyolc és fél nappal később

A váróterem csendes volt. Sehol egy lélek, az egyik piros széken gubbasztó lányon kívül. Mézbarna szemét vörös erek tarkították. Egy igazi tehetség.

- Helisia Gidorin – szólalt meg egy hang a szobában. A lány felállt és elkeseredett arccal végighúzta kétszer jobb kezét melle előtt. Az egyenlőség jele elmaradhatatlan volt.

- Fáradjon a tárgyalóterembe! – szólt ismét a hang.

Helisia elindult a jobbján lévő ajtó felé. Gyenge teste görcsösen összeszorult. Elrongyolódott pirosas színű ruháin fel-fel sejlett a csodálatos háromszög. A lány göndör, sötétbarna haja koszos volt, tele sárdarabkákkal és korpával. Ez volt a harmadik nap. A new quebeci tehetség-rendőrség főhadiszállására hozták, ahol hamarosan eldől a sorsa.

A terem természetesen vörös volt. Helyenként fehér háromszögekkel volt cicomázva a fal, amelyeken egy ugyancsak vörös egyenlőségjel díszelgett. A szoba nagy volt, magas falak övezték. Csak a plafonról aláhulló bádoglámpák világították. A berendezése egyetlen egy székből állt, amely a szoba közepén kapott helyet.

Helisia tudta, mi a dolga. Odasomfordált fájó lábaival a székhez, és leült. A szobában hihetlen sebességgel kezdtek villogni a fények. A lány le akarta csukni szemét, de képtelen volt. A világ forogni kezdett vele.

Mikor magához tért, ugyanott ült, de ez alkalommal le volt kötözve. A lámpák közül csak egy égett, pont a feje fölött lévő. A szobát émelyítő levendulaillat (jobban mondva szag) töltötte meg. Minden készen volt. Kezdődhetett a vallatás.

A Helisiával szembeni ajtó lassan kinyílt. Három férfi lépett a terembe. Két testőr és az általuk közrefogott palástos főtanácsos.

- Ismertették veled a bűnödet? – kérdezte a palástos.

- Nem...

- Nem?! – horkant fel a férfi.

- Vagyis igen! A tehetség...

- A tehetség – mosolyodott el a férfi – bizony, bizony, minden gonosz eredete. Nos, mi is történt?

- Nem tudom...

A tanácsos intett, mire az egyik testőr felpofozta lány.  Elgémberedett nyaka hangosan roppant egyet, mikor feje tökéletes kilencven fokban elfordult.

- És így? Rémlik valami? – folytatta a tanácsos.

- Nem, nem tudom.

- Nahát. Azt mondták, tehetséges, erre fel ennyit se tud – nevetett a férfi védelmezői reakcióját lesve. – Ugye, nem játszod a hülyet? Annyi kell neked, esküszöm. Elbúcsúzhatsz édes kis életedtől, te kis művészlélek.

- De ha nem emlékszem... – kezdte felemelni hangját Helisia.

- Jól van, jól van. Akkor elmondom – a férfi megköszörülte torkát. – Helisia, az egykori Gidorin magánkerület tagja, Sza hónap második felében a New Quebec melletti hátságban bányászás helyett csákánya nyelével a homokba rajzolt. Felügyelője felfigyelt a rajzra, amelyet tehetségesnek könyvelt el. Elrendelték már aznap, hogy Helisia Gidorint szállítsák a new quebeci előörsre, ahol Indil tanácsos dönthet sorsáról. – A férfi lassan felemelte fejét, és undorral nézett a lányra. – Valamiféle magyarázat az irracionális viselkedésedre?

- Egy kislány. Ő kérte, hogy rajzoljak neki.

- Igen? A kislány honnan szerzett tudomást készségeidről?

- Én... – Helisiát a sírás kerülgette. – Már raj... rajzoltam neki – nyögte ki.

A tanácsos hirtelen összecsapta kezét.

- Fantasztikus – nevetett fel ismét. – Nos, remélem, tisztában vagy a bűnöd súlyosságával, igaz?

A válasz egyértelmű volt.

- Természetesen – mondta foghíjról a lány.

- Nem hallom...

- Természetesen! – modta ismét, most szinte köpködve.

- Helyes. Véleményem szerint ez a három nap igen megviselő volt eddig is, de a bűnhődés túl kevés. – Indil elgondolkozott. - A halál is kevés. Szerintem... legyen New Quebecnek egy új kényszermunkása, mit szólsz? Ezentúl munkaidőd a nyolc óra helyett tizenkettő lesz, alvásod hét helyett öt, és az ételporciód felére lesz redukálva. Csak hogy ne mondd, hogy igazságtalan vagyok.

A férfi még egyszer végigmérte a lányt, majd meggyújtatta a többi lámpát.

- Oldozzák el – mondta.

Helisia leesett a hirtelen ráncigálástól. Rögtön talpra ugrott, amitől látását is elvesztette egyensúlya mellett.

- Áldott légy a Ekvátor nevében – mondta rekedten a lány és háromszöget vetett.

- Helyes. Fogják meg, és vigyék...

A bal oldali fal remegni kezdett. Apró törések, majd lyukak jelentek meg rajta. A golyók szaporája kezdte átrágni magát a falon.

- Menjenek ki, és nézzék meg, mi a csuda ez! – ordította a tanácsos. Két kísérője rögtön kisietett a szobából.

A férfi a lányhoz lépett, és megszorította horzsolásokkal teli arcát.

- Ha ez valami kis lázadozás, én...

Kintről hatalmas hangzavar hallatszott. Néhány hangosabb kiáltás, melyeket elnyomott a golyók hangja. A tanácsos elengedte a lányt, épp időben ahhoz, hogy mindeketten elhúzódjanak a faltól. A tömény öntött fal hatalmas robbanással szakadt szét. A felszabaduló erő hátrataszította mindkettőjüket. Helisia semmit se hallott. Füle zúgott, egy idegesítően magas hang kerítette hatalmába. Szeme és tüdeje megtelt szennyel, amint a kavargó porfelhőben rongyos figurák léptek be az leomlott falon át. Helisia teste remegni kezdett a megerőltetéstől. Képtelen volt folytatni.

Hosszú szürke haja lazán követte kecses, mégis harcias mozdulatait. Szürkésbarna szemei szikrákat szórtak, palástolták a mögötte kibontakozó félelmet. A nő páncélzata fekete és piros háromszögekből állt. Tűsarkú cipője hangosan kopogott végig az üvegszerű padlón. Keze idegesen rángatózott, próbálta lefogni.

Megérkezett. A hatalmas kétszárnyú ajtó. Az ajtó. Óvatosan lehajolt, és szemét a kijelzőhöz igazította.

- Torákt főadmirálisnő. Az Ekvátor készen áll fogadására – szólalt meg egy hang a falból.

Az ajtó lassan kinyílt. A terem falai jóval meghaladták a tíz métert. Az Ekvátor trónjához vezető kifutón kívül csak a széleken lévő tanács székei töltötték be a hatalmas szobát. Természetesen a szoba különleges légkörét az Ekvátornak köszönhette.

Az ekvulánsok vezére öt méter magas volt. Ez köztudott tény. Arcát vörös köntösének csuklyája (mely ugyancsak háromszög alakú volt) takarta. Az előtte színre lépők csak mészfehér bőrét és fogsorát, valamint pókszerű vézna kezét láthatták.

Torákt jelentéktelennek tűnt a hatalmas uralkodó mellett. A nő meggyorsította lépteit, mielőbb vezére előtt akart lenni. A falakból félgömb alakú szemek nézték a főadmirális minden mozdulatát. Pupillájuk helyett természetesen háromszög alakú kamerákkal nézték az Ekvátor látogatóit.

- Üdvözöllek, főadmirális.

- Egyenlőséget, Ekvátor – vetett háromszöget a nő.

- Hírekkel szolgálsz ismét?

- Igen.

Torákt hangja enyhén remegett. Tekintélyt és félelmet parancsoló hangja semmibe veszett. Minden nőies szépségét és vadságát elvesztette. Mint egy gyámolatlan gyermek került ide. Minden porcikája remegett az Ekvátor hihetetlenül mély hangjától. Ez a hang csontjaiban, majd idegeiben rezonált tovább, miután elhagyta az uralkodó dermesztően fehér ajkait.

- Jó hírek? – kérdezte hízelgően.

- A-attól tartok, nem.

- Nem...? Jaj, de kár – mosolyodott el az Ekvátor.

- A new quebeci előörsöt eddig ismeretlen hadierő támadta meg.

- Hadi... erő?

- Igen, Ekvátor. Liberián maradékok. És...

- Liberián? – vihogott fel a vezér. Hahotázása megemelte hangszínét egy tenor szintjére. – Igen, folytasd kérlek.

- Liberián csapat, Aaruból érkezhetett. Kiküldtem a Mérlegeket, hogy intézked...

- A Mérlegeket? Hiszen ezek „liberián maradékok”, nemdebár? Minek kellett a saját különképzett osztagodat kiküldjed?

- Én... azt hittem, el kell hárítani a...

- Persze, persze – mosolyodott el még jobban az Ekvátor. – Az elmélet mind szép és jó, de végül is megtalálták a lázadókat.

- Nem, uram. Régi táboraiknak nyomait megtaláltuk, igen, de semmi többet. Nyomuk veszett.

- Valami nyomravezetőt?

- Egy régi naplót.  Pártunk törekvéseit magyarázza el, nem túlzottan hízelgő módon.

- Gondoltam. Digitális?

- Nem, kézzel írott.

- Liberiánok – sóhajtott az Ekvátor. – Ki írta?

- Egy Handlock nevű illető. Az egyik jegyzetben bevallja, hogy nemrégiben lopott New Quebecből.

- Rendben, rendben. Mi lett New Quebeckel végül?

- Lerombolták. Az ott megfigyelés alatt tartott tehetségeseket elvitték magukkal. Valószínűleg barbári szertartásaikhoz kellenek.

- Nos, nem védted eléggé ezt az előörsöt, igaz, Torákt?

- Én... nem, felség.

- Hogy minősíted munkádat?

- Ügyetlennek és hányavetinek.

- Összeegyeztethető-e ez a tehetségtelenséggel?

- Nem. Ez egyszerű hiba. Nem fordul többet elő, ígér...

- Elég volt az ígérkezésből! – csapott a hatalmas trón karfájára a vezér. – Úgy veszem észre, neked sokkal könnyebb helyen áll holmi Mérlegek mögé bújni, mint tenni is valamit. Mostantól akárhová megy az osztagod, követed őket. Te vagy mindközül a legfőbb hadvezér, Torákt, ne kelljen csalódjak benned.

Torákt tudta anélkül, hogy láthatta volna az uralkodó szemét, hogy az mélyen lesújt rá elképzelhetlen nézésével.

- Új feladatod, – folytatta az Ekvátor – hogy előkerítsd az összes rebellist. Ebbe a ketyergők is beletartoznak. Mindenkit megölhetsz, ennek a bizonyos Handlocknak a kivételével. Ő mindenáron maradjon életben. – Még egyszer végigmérte a nőt, majd az ajtó felé intett. – Elmehetsz. Rögtöni hatállyal csatlakozz az osztagodhoz.

- Igenis – vetett háromszöget Torákt, majd sietve elhagyta a termet. A szoba szemei követték, majd mikor az ajtó becsukódott, ők is becsukták szemüket.

Senkyo városát halkan megrázta az Ekvátor sóhaja. Nem volt megelégedve.

A karaván megállt. Háromórás döcögés után a holdjárók végre megérkeztek Longueilbe. Ez a kis település nem volt messze Belet romjaitól, tökéletes búvóhely volt. Handlock utasítására felverték a kisebb-nagyobb vászonsátrakat, majd a legnagyobbikban elhelyezték  a sérülteket.

Helisia ébredezni kezdett. Teljes lénye remegett, bizonytalanság töltötte meg minden sejtjét. A vászonsátron átszűrődő poros és koszos sárga fény nem segítette közérzetét. Ahogy körbenézett, meglátta, hogy még vagy másfél tucat ember fekszik kis vékony matracokon körülötte. Hogy hol van, mit csinál és mi történt vele, arról fogalma sem volt.

Kétperces próbálkozás után feltornászta magát a földről. Imbolyogni és émelyegni kezdett, amit a sátorban lófráló orvosnő is észrevett. Mindenki őt nézte. Érezte hátán a merő nézéseket. Nem volt megszokva az emberi tekintetekkel. Miért nézik? Miért ilyen különleges? Nem tudta. Forgott vele a világ, miközben próbált hozzászokni a járáshoz.

A levegőt állott tejszag töltötte be. Helisia csak most látta meg a néhol előbukkanó csecsemőket. Egyesek tejporos üveget szorongattak piciny kezeikben. A levegőbe keveredett még a vér szaga is. Egyből kiszúrta. A régi helyen nem volt sose vér. Micsoda barbárok.

A lány enyhén fintorogva lépett ki a sátorból. A messzi nap derengő fénye mint ezernyi lándzsa szúródott szemébe. A Szaturnusz gyűrűje és maga a bolgyó is megrendíthetetlenül nézett le rájuk.

Helisia egyből a csoport vezetőjét kezdte keresni. Azt a férfit, akiről úgy vélte, hogy megmentette a new quebeci kényszermunkától.

- Kit keresel? – kérdezte tőle egy lágy hang.

A lány gyorsan megfordult, és egy magas, vézna, szájában fogpiszkálót szorító fiúval találta szemben magát.

- Hát... – kezdett neki válaszának, mikor félbeszakították.

- Új vagy, nem? A nevem Piminol, szólíts Pimnek. Handlockot keresed?

- Nem tudom...

- El vagy veszve, mi? Nos, akkor biztos másmilyen vagy.

Helisiában rögtön felment a pumpa.

- Ezt hogy értsem?

- Ugyan, semmi szükség erre. Gondolom, individualista voltál régen. Innen nagyon kevesen voltak azok. Ne lepődj meg, ha nem szívlelnek.

- Úgy mint te? – vonta fel szemöldökét a lány.

- Kérlek, én nagyon kedves voltam hozzád ahhoz képest, amit érdemelnél. Csodálkozok, hogy Handlock elhozott... – halkult el Pim.

- Tessék?

- Semmi, kedves. Jó keresgélést. Remélem, majd megérted – fordult sarkon Pim, aki látta, hogy semmire sem megy ezzel a lánnyal. Mit is várhat az ember egy individualistától?

- Várj! – szólt utánna Helisia. – Nem tudod, hol van ez a bizonyos Handlock? Ő a vezéretek, nem?

- Vezér?! – csattant fel a fiú. – A háromszögképűeknek van vezérük. Ő a mi vezetőnk. Amúgy pedig tudom, hogy hol van. Abban a sátorban, ni – mutatott a fiú a tőlük húsz méterre levő nagyobbacska sátorra.

- Rendben. Köszönöm, hogy végre elmondtad – torkolta le a lány, majd enyhén sántítva elindult a sátor felé.

A sátor tényleg nagyobb volt a többinél. A második legnagyobb volt, a betegeké után. A lány bátortalanul belépett, és egyből megpillantotta Handlockot. A férfi ugyanolyan leharcolt és gyér ruhában volt, mint a többiek. Nyakában egy kopott sötétkék sál utalt valamikori hovatartozására.

- Handlock? – szólalt meg halkan Helisia. A férfi rögtön rátapasztotta tekintetét.

- Á! Te vagy az. Jobban vagy? – kérdezte, miközben rozoga asztalán rendezgetni kezdte Titán kézzel rajzolt térképeit.

- Igen. Hol is vagyunk? És mi jogon vagyok én itt?

- Az életed jogán, gondolom. A halál kedvezőbb lett volna? – kérdezett vissza szemrehányóan Handlock.

- N-nem, dehogy. Csak kérdem. Szóval mi is ez az egész?

- Attól függ. Mennyit tudsz? – nézett fel a lányra.

- Semennyit. Életem rövid hat évét Shangri-Lában töltöttem, aztán jöttek ők, és elvittek.

- Kik?

- Hát... ők! Gondolom, tudod.

- Láttad azóta szüleidet?

- Nem. Apám irodalommal foglalkozott, verseket írt, anyám meg időnként festegetett, szóval...

- Hát persze. Szóval megölték őket – csapta össze kezeit a férfi. Mocskos tenyerei rettentően hangos tapsot hallattak. – Halottak azért, mert olyasvalamit tudtak, amit mások nem. Mégis, nem mered kimondani gyilkosaik nevét.

- Annak mondom ki a nevét, akinek akarom! – csattant fel a lány. – Mindenki azt hiszi, hogy joga van a számba adni szavakat!

- Pimre gondolsz? – nevette el magát a férfi. Kacaja gurgulázva tört fel torkából. – Nos, ha velünk tartasz, meg kell térned, kedves – vigyorgott tovább a férfi.

- Már megint az individualizmusellenesség? Hihetetlen. Megtudhatnám legalább, mi folyik itt?

- Figyelj, megértem, hogy ideges vagy, de az elmúlt hét nem mentség erre.

- Egy hete ide-oda hurcolnak, mert egy bottal a homokba rajzoltam, erre fel meg felébredek egy teljesen más helyen. Mi történik?

- Rövidtávú memóriazavar – suttogta Handlock. – Éheztetés és gyengeség az oka. Valószínűleg deszhidratálódtál is.

- Igen, doktor úr?

- Igen, egykor az voltam.

Handlock felállt, és az sátor másik felében heverő ládában kezdett kotorászni. Kisvártatva négy pirulával tért vissza, és Helisia kezébe nyomta.

- Rágd össze. Bízz bennem – mélyen a Helisia szemébe nézett. - Nincs más választásod.

A lány követte az utasítást.

- Tudom, épp ez zavar. Szóval, mi is történt?

- Én és a csapatom letámadtuk a new quebeci előörsöt. Régi főhadiszállásunkat elhagytuk Aaruban, és idejöttünk.

- Hová?

- Nem mondhatom el. Ha esetleg elkapnak, elárulhatod, és abból mindenki megkapná a részét.

- Ti... hogyan szöktetek meg Senkyoból?

- Ugyanúgy, mint te. A „liberián maradékok” mindig is léteztek. Engem is kimenekítettek ezelőtt sok évvel. Azóta ezzel a törzzsel vagyok.

- Törzs?

- Sok lázadó jellegű törzs létezik, főleg ezeken a területeken. A ketyergők is ide tartoznak. Ők éppenséggel nem barátságosak, voltaképpen az ellenségeink.

- Kezdem érteni. Most hová megyünk?

- Nem tartozik rád, de ha minden igaz, nemsokára megszabadulunk tőled.

- Tessék? – hőkölt vissza a lány. Pillanatnyi biztonságérzete rögtön elpárolgott.

- Nem úgy – mosolyodott el Handlock. – Egy számodra is ismerős helyre tartunk.

- Shangri-La? – csillant fel a lány szeme.

- Nem mondhatom meg, de ha minden igaz, akkor hamarosan segítséget kapunk.

- És addig?

- Addig itt maradsz velünk. Tudom, hogy nem vagy szokva velünk, de mi sem vagyunk szokva veled. Kerüld a bajt, és minden rendben lesz.

Mindketten elmélyedtek saját csendjeikben. A két csend disszonánsan hatott egymásra. Helisia nem bírta tovább.

- Mindenkivel így beszélsz, nem? Így... így benyalod magad, de csak harcosoknak vagyunk jók, nem? Igazam van, nem?

Handlocknál betelt a pohár.

- Elég! – ordította el magát. Hangja megrázta környezetét. – Figyelj ide, kis csitri. Elhiszem, hogy se az ekvuláns, se a mi életvitelünk nem neked való, de ha életben akarsz maradni, együtt kell működnöd! Ha szabotálsz, nem fogok hezitálni, hogy kidobjalak innen. Megértem, hogy a kedves őseid nem így éltek, csoportban, de épp ideje, hogy letegyétek ezt a kis sznobságot, és leszálljatok a földre. Nem vagytok különbek nálunk. Csak maradj életben, és tarts életben másokat még egy hétig, aztán elválnak útjaink, ígérem! – Kis monológját egyetlen lélegzetvétellel sikerült elmondania.

Helisia tátott szájjal nézte a férfit, majd idegesen elhagyta a sátrat. Egyetlen szerencséje Handlocknak az volt, hogy a sátor nem rendelkezett egy jól bevágható ajtóval. „Micsoda lehetetlen alak!”

A nap többi része pakolászással telt. Handlock emberei ide-oda sertepertéltek, dobozokat mozgattak, és örködtek Longueil szélein. Helisia a sátraktól messzebb ült le egy kis sziklára, és fejét térdére hajtva merengett.

„Ezelőtt pár órával örökké tartó munkára voltam ítélve. Most itt vagyok, valamivel jobb helyzetben. Mégis semmi sem változott. Ugyanúgy utálnak itt, mint Senkyoban. Minden azért, mert individualista vagyok. Aztán meg ez a Pim... borzasztó...”

Helisia észre se vette a mellé érkező nőt. Egy teltebb, kerek arcú, középkorú nő volt. Kosarat szorított magához. Kedvesen megcirógatta a lány térdét.

- Helisia vagy, igaz?

A lány feleszmélt.

- Igen, de honnan...?

- A nevem Rionda. Én vagyok a társaság egyik szakácsnője. Gondoltam, segíthetnél nekem.

- Nos én... – kezdte Helisia, majd megállt. Nem maradhat örökké egy kivülálló csak származása miatt. – Jó, legyen – pattant fel a szikláról, majd a nő után indult. – Amúgy meg mit lehet itt enni?

- Például medveállatka-húst. A vadászok nemrég tértek vissza a vadászatból.

- Azok nem parányiak?

- Jaj, dehogyis – nevetett fel a nő. – Helyesebben vannak kicsik is, de itt, a Titánon vannak óriásiak is. A húsuk igazán finom, majd meglátod.

Rövid séta után megérkeztek a sátorba, ahol a főzés folyt. A helyiségben egy viharvert asztalon véres húscafatokban látta meg Helisia a néhai medveállatkát. Arcára fintor ült ki a seszínű hús láttán.

- Kérek mindenkit, hogy üdvzölje Helisiát. New Quebec szörnyűségei alá volt vetve, de ma vezetőnk és utmutatónk, Handlock megmentette őt.

A sátorban többnyire csak nők voltak. Egyenként ráemelték tekintetüket a lányra, majd visszatértek munkáikhoz. Rionda megmutatta Helisiának különálló kis asztalkáját, amelyen a hús klopfolásával kellett foglalkoznia. A munka nehéz és fárasztó volt, a lány időnként saját húsát kezdte potyolni, de kénytelen volt folytatni. Két óra múlva meglett a munkával, és elérkezett a várva-várt vacsora ideje.

A sátor közelében deszkákat raktak le a földre ülőhelyekként. Helisia készült lefoglalni egy helyet magának, mire valaki megkocogtatta vállát.

- Szia, kedves! Hogy s mint?

Természetesen Pim volt az.

- Remekül – felelt szarkasztikusan a lány.

- Hová készülsz? Még nem kezdődött el a rituálé.

- Rituálé?  

- Jaj, persze. Elnézést. Elfelejtettem, hogy individualista vagy. Mi hívők vagyunk – feszített büszkén a fiú. – Minden étkezés előtt imát mondunk a Szaturnusznak, lévén hogy semmi más nincs errefelé, amit tisztelhetnénk.

Helisia arcára teljes konfúzió ült ki. Hallott ő már erről a bizonyos hitről, de soh se volt „szerencséje” egy rituálén résztvenni. Az individualisták saját kezük erejében hittek csupán. Számukra egy égitestbe vetett hit abszurd volt. De Pimnek igaza van, nincs itt más, amit isteníteni lehet. Nincs itt semmi, ami példát mutatna a családszeretőknek. Helisia csak most eszmélt rá, hogy a legtöbb itt lévő ember sohase látja meg többé azokat, akikkel nevelkedett. Ezért nem kötik emberekhez magukat az individualisták. Csak fölösleges gyötrelem lenne.

Hamarosan megjelent Handlock. Arcát bú és ködösség fedte. Mint kiderült, ez volt a megfelelő állapot a rituálé kezdetekor. Az egyik sátor mögül négy-öt férfi lépett elő. Kezükben egy hatalmas medveállatka-fej volt. A szem nélküli lény tátongó szája ernyedten hajolt a föld felé. Helisia kis híján Pim mögé bújt ijedtében. Sose látott az embereken kívül más lényt.

A férfiak Handlock elé tették le a fejet, majd eltűntek a sátrak között. Handlock elnézett a homályosodni látszó Nap irányába, majd közelebb lépett a fejhez. Jobb tenyerét óvatosan ráhelyezte. Bal kezében éles szerszám villogott a naplementében. Nem egy akármilyen kés volt, egy ezüstösen csillogó, megmunkált remekmű. Látszott, hogy nemrég volt megélezve. A férfi beledöfte a szerszámot az állat agyába. Vér fröccsent ki. Úgy tűnt, ez kizárólag Helisiát zavarja. A többiek a férfi köré álltak és vártak. Páran mély hangon hümmögni kezdtek egy ismeretlen dallamot.

A lány megállt Pim és egy idegen nő között, és várt. A levegőt bűz töltötte meg. Sose érzett ilyet. Handlock időközben megtöltött egy tálat az állat vérével, majd elindult körbe. Helisia előre rettegett a vér tapintásától. Handlock sorra odament mindenkihez. Mutatóujját bevérezte, és egy egyenlőségjelet rajzolt az illető homlokára, majd középső (nem véres) ujjával áthúzta a frissen hagyott nyomot.

Ez nem volt ismeretlen szimbólum. A törött egyenlőség. Senkyoban a legszentségtelenebb jel volt, egy átok bárki fejére, aki felveszi. Helisia ijedten várta a beavatást. Miféle vallás ez valójában?

Handlock jól haladt. Közeledett a lányhoz. Még három ember. Kettő. Márcsak egy. Helisiát egy erősebb remegés kerítette hatalmába. Sose vett részt ilyesmin.

Handlock továbbment. Olyan gyorsan történt, hogy a lány alig tudta elhinni. Lassan homlokához nyúlt, de a kellemetlen langyos folyadék helyett csak kicsapódott verejtékét érintette meg. Most már értette. Nem volt még elfogadott ezekben a körökben.

A lány külön sátrat kapott. Csak néhányaknak járt ki eme privilégium, de Helisia tudta, hogy ez nem saját nagyszerűsége miatt történt. A vacsora... érdekes volt. Sokan rágósnak találták a húst, mire a szakácsnők egyből a húspotyoló lányt hibáztatták. Kirekesztett volt, külön sátorral, és egy Pimtől kapott különálló vizeskancsóval. Eltávolodott a tábortól, megmosdott, majd visszavette régi ruháit. Teste kellemetlenül viszketett az elhanyagoltságtól. Ilyen fáradt talán sosem volt. Lefekvés előtt Handlock szólt mindenkinek, hogy a harmadik órában indulnak tovább, de hogy hová, azt nem mondta.

Helisia elernyedve feküdt le a vékony pokrócra. Ilyan jól még sose aludt.

A férfi közelebb lépett a mellette álló fekete hajú nőhöz. Ketten néztek le a hegyoldalról. A Vanerm tavon túl lassú füst emelkedett az ég felé.

- Csak nem gondolod... – kérdezte a férfi.

- De igen, ők azok.

- Tehát ez a rituálé?

- Nem, most vacsoráznak. Holnap pedig folytatják útjukat.

- Értem – mondta félvállról a férfi. – Szóval... ez mind miatta van?

A nő szenvetelenül mérte végig a mellette állót.

- És ha igen?

- J-jaj, nem azért kérdem – hőkölt vissza a férfi.

- Jó. – Rövid szünet állt be kettejük közé. – Amúgy pedig igen, részben érte is. Hamarosan hazatér a halálból. Kell valaki fogadja.

-  De hogy tudtál üzenni nekik?

A nő ismét lenézően nézett végig a férfin.

- Nem most hallok először Handlockról.

- Oké-oké – mondta lazán a férfi tarkóját simogatva.

Tovább nézték a csendben a lenyugvó napot és a homályosuló tájat. Szaturnusz gyűrűi rég nem látszottak ilyen jól. Kisvártatva a férfi felsóhajtott.

- Legyen, ahogy te akarod, Milina Gidorin.