A nyár felejthetetlen élménye

Már pár hete dúl a sok buli, amiket a nyár hozott magával, én meg itt vagyok, ülök a szobámban, és azon gondolkodom, mi tehetné érdekessé és emlékezetessé ezt a nyarat. A Pinterest főoldalát böngészve felbukkant az ajánlott képek között egyre, ami odavonzotta a tekintetem. Két embert ábrázolt, ahogy egy kisbusz tetején ülve nézték a naplementét, amely mesés színekben tündökölt, rózsaszín felhők díszítették a pasztellszínű narancssárgás-pirosas eget. Éreztem, ahogy egy villanykörte jelenik meg a fejem fölött, elővettem egy füzetet, és elkezdtem írni mindazt, amit érdekesnek találtam. Egy óra elteltével megvolt az ötlet, az a bizonyos élmény, ami emlékezetessé fogja tenni a nyaram:

"Elmegyek kirándulni a kisbuszommal, egy idegennel."

Az elején még engem is megijesztett az ötlet, de minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban csábított. A terv legfontosabb kelléke meg is volt: a kisbusz. Egy húszévesnél talán furcsának tűnhet, ha van egy "mozgó háza", de én a múlt nyáron valosítottam meg ezt az álmomat. Gyerekkoromban mindig is szerettem volna egy kisbuszban élni, valamint az a gondolat is csábított, hogy így akárhová elmehetek, és megvan a saját helyem, ahol egyedül lehetek, és élvezhetem a tájakat. Egy 1990-es Dodge B250 Camper Van tulajdonosa vagyok. Kívülről nézve egy tiszta fehér kisbusz, amit középen egy narancssárga csík ölel át, és helyenként kis matricák borítják be. Az első dolog amit meglát az ember, amikor betekint a belsejébe, az egy kis asztal ülésekkel mindkét oldalán, az asztal alatt pedig van két 220 voltos konnektor, ezt a részt általában dolgozásra használom. Az asztal bal oldalán van egy hatalmas, tetőig érő szekrénysor, itt ruháktól kezdve szerszámokig minden van. Az ezzel szembeni falon található a konyharész, itt egy befedhető kagyló és egy kis rezsó van, illetve fent és lent szekrények, amikben fűszereket, ételeket és tányérokat meg lábosokat tartok. Itt található a hűtő is, az alsó szekrénysorban. De a kedvenc részem a kisbuszból az ágy. Viszonylag magasan található, mivel alatta is tárolóhely van, de a matraca hatalmas és puha, az oldalain pedig ledfények csillognak. Ezeket növénydíszítés veszi körbe, de nem élő, mivel már volt példa olyan esetre, amikor kiborult a virágos edény, és hatalmas kupi lett. A kisbusz hátsó ajtaját is ki lehet nyitni, innen szoktam nézni a panorámát. Visszatérve a külsejére, a hátsó ajtókon egy létra van, ami a tetőre vezet, egy része a tetőnek napelemmel van borítva, a másik része pedig fával van befedve, ami tökéletes hely a csillagos ég vizsgálására. Párszor már voltam rövidebb utazásokon vele, de egyikük sem volt a legemlékezetesebb. Most viszont úgy éreztem, hogy ez változni fog...

A szobámban a nyári nap fényei kezdtek elhalni, helyüket pedig átvették a laptopom fényei. Azon agyaltam, hogy hol találhatok egy idegent, aki belemenne a kalandba, amit elterveztem magamnak. Az az ötletem támadt, hogy az AnoTalk erre pont jó lenne. Gyorsan bejelöltem a legjobbnak tűnő opciókat, a rendszer pedig máris kiválasztott egy személyt. A legelején nagyon izgultam, nem tudtam, ennek mi lesz a vége, de a másik személy nagyon barátságosnak tűnt. Azon kaptam magam, hogy a beszélgetés elkezdett magától menni, már egy órája tart. Megtudtam, hogy mindkettőnknek van tehetsége a zenéhez, én gitározok, ő pedig énekelni szokott, mindketten szeretünk új élményeket kipróbálni és kirándulni menni, valamint mindketten "macskás személyek" vagyunk. Úgy éreztem, hogy talál a személyiségünk, észre sem vettem azt, hogy már bőven éjszaka van. A nevét is megtudtam: Klementina volt. Egy kis habozás után felettem neki a legfontosabb kérdést:

"Az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy elmegyek egy idegennel egy utazásra a kisbuszommal, és szeretném megkérdezni, hogy lenne-e kedved csatlakozni hozzám erre az utazásra."

Kis szünet után válaszolt, először nem akartam elolvasni, de véletlenül mégis a képernyőre pillantottam, és ott állt a válasz

"Benne vagyok, mikor és hol találkozunk, de amúgy elmondod még egyszer a neved mert elfelejtettem. *-* "

"Manassé vagyok."

Miután a választ megkaptam, nagyon megkönnyebbültem. Leadtuk egymásnak az instagram fiókunkat, ott folytattuk a beszélgetést. Arra jutottunk, 3 napot adunk magunknak arra, hogy elkészítsük csomagunk, valamint hogy lelkileg is felkészülhessünk az útra. Kiderült az is, hogy Klementina a szomszédos városban lakik, ezért eldöntöttük, hogy először elmegyek hozzá és találkozunk, utána pedig elindulunk utunkra. Ez a gondolat egész éjjel ébren tartott, csak feküdtem az ágyamban, néztem a plafont, és újra meg újra átgondoltam az egész kirándulást. Belegondoltam abba, hogy tényleg végig akarom-e vinni ezt az egészet. Úgy éreztem, mintha valami gátolna, mintha valami nem engedné, hogy elmenjek. De sikerült ezt a gondolatot legyőznöm, ezután pedig lassan a többi gondolat is elhomályosodott, elaludtam.

Hűvös volt, éreztem, ahogy a hideg levegő a pokrócom alá bújik, szemhéjamra gyengéd napsugarak szálltak. A testem az ágyba süllyedt, nem akartam felkelni, de nem tudtam ellenkezni a gyomrom kérésével ... éhes voltam. Valahogy rávettem magam arra, hogy kinyissam a szemeimet. Még mindig az előző estén járt az eszem, izgatott voltam, és vártam a találkozónkat. Tegnap szombat volt, mi pedig kedden fogunk útnak indulni. Fogtam magam, és nagy nehezen elmentem a fürdőbe, ezzel elkezdve a szokásos reggeli rutinom, ami már nagyon unalmassá vált. Arcmosás, fogmosás, tusolás, valamint a szokásos tükörbe nézés, amikor mindig úgy nézek ki, mintha egy macska aludt volna a hajamban. Ezek után várt a reggeli, ami csak müzli volt, semmi különös. A tálammal kiültem az ablakba, és figyeltem a világot. A siető munkásokat, a félig még alva járó diákokat, az ébredező kocsikat. A nagyvilág megfigyelése után visszavonultam szobámba, és írtam Klementinának. Kíváncsi voltam, hogy telt a reggele, mivel az enyém meglepően jó volt. Nem tudtam, mivel foglaljam le magam, ezért úgy döntöttem, elmegyek a közeli erdőbe sétálni. Összepakoltam a kistáskám, felvettem a túracipőm, majd kiléptem a házból. Miközben sétáltam az erdő fele, megfigyeltem a már nyüzsgő várost: munkából elkésett emberek, vásárolni igyekvő öregek, elkésett fiatalok, akik suliba siettek... Az erdőhöz érve, elraktam a fejhallgatómat, helyette a természet zenéjét hallgattam. Mindig szerettem az erdőben sétálni, mivel megnyugtat. Hallgattam a madarak zenéjét, a szél enyhe süvítését, a levelek és ágak recsegéset a lábam alatt, mesebeli élmény volt. Pár órát töltöttem ott a csendességben ülve és gondolkodva. Hazaúton egy cicát láttam, egy autó tetején aludt. Haza akartam vinni, de volt nyakörve, szóval tudtam, hogy gazdája is van. A nap további részében a szobámban voltam, gitároztam és sorozatot néztem. A következő két nap is hasonlóan telt, nem történt semmi érdekes, kivéve amikor a szomszédom tütüben táncolt az udvarán.

Eljött a nagy nap... Gyorsan kipattantam az ágyamból, és kinéztem az ablakon. Csodálatos nap állt előttünk. Megbeszélésünk szerint pontban 12 órakor találkozunk a szomszédos városban, vagyis Klementina szülővárosában. Nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy megismerhessük egymást élőben. Az utóbbi napokban még beszélgettünk instagramon, ismerkedtünk, hogy ne legyen annyira kínos az első találkozás. A reggelem elég kapkodós volt, mivel rengeteg készülnivalóm volt. Be kellett még pakoljak pár dolgot a kisbuszba, időben oda akartam érni, az út pedig egy órányi volt. Jó első benyomást akartam kelteni, ezért egy kicsit elegánsabban öltöztem, mint általában, de nem vittem túlzásba. A nagy készülődésben az órára pillantottam, és egy pillanatra minden megáll körülöttem. 10:55-öt mutatott. Ekkor kezdődött az igazi pánik, fel-alá szaladgáltam a szobámban, hogy mindent be tudjak pakolni, nem akartam semmi fontosat elfelejteni. Tíz perc elteltével a kisbuszban ültem.

"Gyerünk Manassé, itt az ideje elindulni, teljesülni fog a vágyad!"

A kulcs elfordításával hivatalosan is elkezdődőtt a kaland. Kigurultam az útra, és elintultam a célom fele. A város elhagyása után furcsa érzés fogott el, nem tudtam felmérni azt, hogy mit érzek, de nem akartam hagyni, hogy ez eltántorítson. Felhangosítottam a rádíót, halgattam a countryt, így folytattam utam. Ahogy egyre közeledtem, egyre izgatottabb lettem, ugyanakkor ideges is, nem tudtam, hogy mire számítsak. Elmentem a címre, amit Klementinától kaptam, csodálatos hely volt. Egy hatalmas park mellett volt egy kisebb parkoló, ott láttam meg a szőke hajú lányt. Leparkoltam a buszt, aztán odamnetme hozzá, és megszólítottam:

-Te vagy Klementina? Én Manassé vagyok.

Meleg hangon válaszolt:

-Igen, én vagyok az, és nagyon örülök, hogy végre élőben is láthatlak! -Ezek után közelebb jött, és megölelt.

-Készen állsz a kalandra? Itt az ideje, hogy elinduljunk.

-Erre várok napok óta, gyerünk, kalandra fel!

A kisbuszhoz mentünk, bepakoltuk az ő cuccait is, aztán beültünk, és elindultunk. Útközben nem beszéltünk olyan sokat, inkább hallgattuk azt a förtelmes zenét, ami a rádióban ment. A nap nagyrésze utazással telt, a tenger fele haladtunk, ami több napra volt. Közeledett az este. Nagyjából a semmi közepén, az út szélén egy tisztás mellett megálltunk, kiültünk a busz tetejére, és elkezdtünk beszélgetni, ismerkedni. A felszült hangulat kezdett oldódni, a beszélgetés már természetessé vált, ekkor jutott eszembe  a gitárom. A hangszer megtalálása után visszatértem a tetőre, és elkezdtem pengetni a húrokat. A legelején csak egy-két akkord-kombinációt játszottam le, aztán elkezdtem híresebb zeneszámokat játszani. Az egész este fordulópontja következett, pár másodperc után Klementina elkezdett énekelni. Gyönyörű hangja volt, mint a nyári reggel szellője, mint virágzó harangvirág a réten. Az este további része zenéléssel telt, amit mindketten nagyon élveztünk. A "házba" való bevonulás után leültünk még beszélgetni, aztán nyugovóra tértünk. A reggeli napfény ébresztett föl, Klementina még aludt. Miután nagy nehezen kikeltem az ágyból, kiléptem a hűvös reggeli levegőbe, ami segített a felébredésben. Rövidesen visszavonultam, és készítettem egy gyümölcsös teát mindkettőnknek. A tea illata új lakótársamat is felébresztette. A reggeli alatt sokat beszélgettünk, még mindig volt egy kis idegenség a levegőben, de ez nem akadályozta a beszélgetést, sőt a reggeli alatt sikeresen feloldódott. Reggeli után mindeketten elkészültünk, és folytattuk az utazást. Az út első órájában programváltás történt, mivel Klementina talált egy  rendkívüli helyet, egy hatalmas virágos rétet, ami csak pár órára volt tőlünk. Az út egyáltalán nem tűnt hosszúnak, sokat nevettünk és énekeltünk együtt.

Mindkettőnk szeme felcsillant, amikor megláttuk a helyet. A távolban egy erdő magaslott, amely határtalannak tűnt, előtte pedig ott volt a virágos rét, egy kis földút vezetett hozzá. Miután megérkeztünk és kiszálltunk a buszból, a virágok csodálatos illata fogadott. Rengeteg szín várt minket, a dominánsak a lila, narancssárga meg fehér cseppecskevirágok és bársonyvirágok voltak. Egymás szemébe néztünk, és sejtettük, hogy ugyanarra gondolunk. Klementina megragadta a kezem, és elkezdett szaladni a tisztás irányaba, engem pedig vitt magával. Minden gond elszállt a fejemből, csak annyit tudtam, hogy ott vagyunk ketten egy gyönyörű helyen. A tisztás közepén egymáshoz fordultunk, és elkezdtünk táncolni. Először nagyon meglepett ez a hirtelen tánc, ugyanakkor olyan volt mintha számítottam volna rá.

-Nem vagyok magabiztos táncos, de remélem eddig jól csinálom.

-Szuper vagy, ami azt illeti, én sem vagyok a legmagabiztosabb, de valahogy jó ötletnek tűnt most táncolni - felelte Klementina, hatalmas mosollyal az arcán.

A tudat, hogy egyikünk sem profi tácos, megállította a rengeteg aggódó gondolatot, amit az agyam generált, és  hagyta, hogy kiélvezzem a pillanatot. A világ mintha lelassult volna, a természet kórusa volt a zenei aláfestés, arra keringőztünk, forogtunk.  A távolban lévő felhők kezdtek rózsaszín palástot ölteni magukra, csatlakozva az éghez, amely a naplemente színeiben tündökölt. Ezt a csodálatos látványt figyeltük visszaúton a kisbuszhoz, akit időközben elneveztünk Charlie-nak. Azt nem tudjuk, miért választottuk pont ezt a nevet, de a pszihológia szerint amit elnevezünk, ahhoz jobban fogunk kötődni. Mire a kisbuszhoz értünk, már nyugovóra tért a nap, az ég pedig magára vette szürkületi színeit. Csak most vettük észre, hogy az egyik ablakunk nyitva maradt. Csak résnyire, de ebből sokkal nagyobb baj is lehetett volna. Amint beszálltunk kis otthonunkba, hatalmas kupit találtunk, amit nem mi hagytunk. Mindketten az ágyra pillantottunk, ahonnan egy kis állat nézett szembe velünk. Egy macska volt, fehér színű bundáját narancs és fekete foltok borították. A nyugodt tekintete azt sugallta, hogy mostantól ő a főnök az otthonunkban, és nem zavarja a jelenlétünk. Nem tudtuk, hogy mit csináljunk vele, nyakörv nem volt rajta, szóval abban maradtunk Klementinával, hogy örökbefogadjuk. Miközben azon gondolkodtunk, hogy minek nevezzük el, ő kényelmesen a lábaimra telebedett, és ott pihent.

-Legyen valami humoros, vagy egy olyan dolog, ami jellemzi a személyiségét! Mondjuk Mogyi?

-Szerintem nem talál...Mit szólsz a Keksz névhez?-kérdeztem, miközben az alvó macskát simogattam.

-Megvan! Legyen Álmos a neve. Szerintem illik is rá, most is ott alszik rajtad. - ezzel a macskához hajolt, és gyengéden folytatta a simogatást helyettem.

-Ez tényleg talál. Ezennel elkeresztelünk Álmosnak, te fogod Charlie-t védelmezni, amikor nem vagyunk itt.

A nap mostmár éjszakába fordult, mi pedig egy pokrócon feküdtünk a busz tetején, és a csillagokat néztük. A cica Klementina ölében aludt. Ideális volt az időjárás, felhőknek nyoma sem volt. A közhiedelem szerint augusztusban észlelhető a legtöbb hullócsillag, ezt mi is alá tudtuk támasztani, mivel többet is láttunk. Egyikünk sem csillagász, de sikerült megtalálni a két göncölszekeret abban a hatalmas óceánban, de más alakzatokra is fel tudtunk ismerni, láttunk hexagonokat meg rombuszokat, de kreativításunk segítségével sikerült felismerni mindennapi tárgyakat is, mint például egy kanalat, fát, autót, vagy akár egy házat. Ahogy kezdett hideg lenni, az álmosság pedig kezdett legyűrni minket, összeszedtük a dolgainkat, és bevonultunk az otthonunkba, ahol mindhárman hamar nyugovóra tértünk.

Az első dolog, ami mély álmomból felébreszrett, Álmos volt, mivel pont a párnám mellett kezdett el dorombolni. Egy kis lustálkodás után összegyűlt elég motivációm ahhoz, hogy kikeljek az ágyból, és elkészítsem a teát. Jó volt látni, hogy nem én vagyok egyedül ébren, az új cinkosunk hamar csatlakozott hozzám a reggeli tea elkésztésében. Kis idő után Klementina is fölébredt, kezébe vette a bögrét, és csendben iszogatta, miközben én elkezdtem a reggelihez szükséges alapanyagokat előkeríteni. A reggeli egy kis főtt tojás volt zöldségekkel meg pirított gombával, nem túl előkelő, de a gyomrunk megelégedett vele. Újból elkövetkezett a napnak az a része, amikor útra kelünk, csak most arra is kellett figyeljünk, hogy Álmos ne legyen rosszul, mivel fogalmunk sem volt arról, hogy mennyire bírja az utazást. Kellemes meglepetés volt, hogy új útitársunk nagyon jól bírja a buszozást. Következő célpontunk egy vörösfenyő erdő volt, itt akartunk letáborozni éjszakára. Nagyon jól tudtunk haladni annak ellenére is, hogy tartottunk pár vécészünetet és egy ebédszünetet is. Az út már nem volt annyira forgalmas, 3 körül járhatott az idő, amikor valami furcsa dologra figyeltem fel. Vörös fény jelent meg az irányítópulton. Először nem tűnt annyira nagy bajnak, de aztán kezdődött a káosz. A motorháztető alól füst kezdett előbújni. Egyből megálltam egy parkolóban. Klementinával nagyon megijedtünk, nem tudtuk mi lehet a gond, de a motorháztető alá tekintve rájöttünk, hogy mi lehet a baj: az aksi volt a füstgép. Először nem tűnt komolynak, mivel egy idő után elállt a füst, de amikor megpróbáltam eindítani a kisbuszt, nem engedelmeskedett. Folyton leállt a motor, a hangeffektusok ott voltak, csak maga az elindulás nem. Ez azt jelentette, hogy ittragadtunk.

-Manassé, remélem, értesz valamit a kocsikhoz, mert én nem tudok sokat a működésükről.

-Hidd el, most nagyon szeretnék, de sajnos én sem vagyok profi.

-Akkor mit fogunk csinálni? Ittragadni nem lenne olyan jó, az minden tervünket felbolygatja - aggodott Klementina.

-Valahogyan csak sikerül megoldani! - próbáltam vigasztalni, de legbelül azt éreztem, hogy egyre fogy a remény.

Mindent megpróbáltunk annak érdekében, hogy megjavítsuk a buszt, de semmi sem használt. Másfél órája próbálkoztunk, már azt hittük, minden remény elveszett, amikor egy autó húzott mellénk az elhagyatott parkolóban. Egy fiatalember ült benne, aki kiszállt és megkérdezte:

-Minden rendben, segíthetek valamiben?

-Az a helyzet, hogy egy kis bajban vagyunk. A kisbuszunk lerobbant, nem akar elindulni, és ittragadtunk. Tudna segíteni akármiben? - kérdeztem félénk, de reményteli hangon.

-Persze, van tapasztalatom autók szerelésében. Máris jövök, és megvizsgálom a buszotokat.

A kedves fiatalember egy pillantásból rájött, hogy mi volt a gond, és az autójában heverő szerszámosdoboz segítségével neki is látott a javításnak. Próbáltam segíteni ahol tudtam, beszélgetésünk során megtudtuk, hogy Ernő a neve. Húsz perc telhetett el, amikor végre beindult a kisbuszt, Ernő tehát sikerrel járt.

-Áldás voltál számunkra, de tényleg, nélküled még most is szerencsétlenkednénk a szereléssel! - lelkendezett Klemetina, én meg bólogattam jelezve, hogy egyetértek vele.

-Ugyan már, tényleg semmiség volt. Örülök, hogy most már folytathatjátok az utatokat - felelte mosolyogva Ernő.

-Köszönünk mindent, fogalmam sincs, mi lett volna, ha te nem jelensz meg - feleltem megkönnyebbülve, ezzel odaléptem hozzá, kezet fogtam vele, és megöleltem.

Rövid búcsúzkodás után Ernő elment, megint kettesben maradtunk, de nem sokáig. A sok feszültség után odamentem Klementinához, és szorosan megöleltem, ő pedig viszonozta a gesztust, mindeketten örültünk hogy vége van ennek az egésznek. Sietve beültünk a buszba, és útrakeltünk, hogy ne vesztegessünk több időt. Naplemente körül járt az idő, amikor megérkeztünk a vörösfenyő erdőbe, ahol hatalmas, égig magasló fákat csodálhattunk meg. Klementina mondta el nekem, hogy ezek a fák a biztonságot és az egészséget szimbolizálják. Megérkeztünk szálláshelyünkre, ami egy kemping volt. Leparkoltam a kisbuszt, és kiszálltam picit nyújtózkodni, Álmos is csatlakozott hozzám. Klementina bent maradt vacsorát készíteni. Az étkezés alatt sokat beszélgettünk, kezdtünk már mélyebb témákat is érinteni.

Egyszer csak csapkodó hangokat hallottunk a kisbusz tetején. Amikor kinéztünk, észrevettük, hogy elkezdett esni az eső, utazásunk során először. A jól megtervezett esti program csődbe jutott, mivel nem tudtunk ebben az időben csillagokat vizsgálni a busz tetején, de közösen kitaláltunk mást. Kibújtunk meleg otthonunkból az esőbe, és ugyanazt csináltuk, mint tegnap a réten, azaz táncoltunk, de ezúttal az esőben. Sajnos Álmos most nem tartott velünk, de kíváncsian figyelte az eseményeket a melegből, az ablakon keresztül. Nagyon hangulatos volt a megáradt ég alatt táncolni, hideg esőcseppek pottyantak mindkettőnk arcára, de mi élveztük egymás jelenlétét és azt, hogy mindezt együtt tapasztalhatjuk meg. Csurom vizesen toppantunk be a buszba, hamar átöltöztünk meleg rukákba, pokrócot vettünk a hátunkra. Teát készítettünk magunknak, és az asztalnál ülve beszélgettünk. Álmos az asztal alatt aludt, ahová egy kis ágyat készítettünk neki, Klementina meg én pedig a múltunkról kezdtünk beszélgetni. Én arról meséltem neki, hogy mennyire nehéz volt nekem a gyerekkorom. Örültem, hogy ilyen nyíltan tudunk egymással beszélgetni, végre azt éreztem, hogy valaki megért. Megtudtam tőle, hogy a múltban komoly étkezési zavarral küzdött, amit végül sikerült legyőznie. Sok olyan dolgot tudtunk meg egymásról, amire nem is számítottunk, ezáltal sikerült egészen közel kerülnünk. Rövidesen beköszöntött a fáradtság, és mindketten nyugovóra tértünk.

Másnap reggel kivételesen engem fogadtak teával, Klementinának sikerült hamarabb felébredni, és átvenni tőlem ezt a kis reggeli szokást. Be kell vallanom, hogy a tea, amit ő készít, sokkal finomabb. A reggeli rutinban annyi volt a változás, hogy elmentünk egy rövid sétára, aminek célja az volt, hogy Álmos megjárhassa magát. Ahogy távolodtunk a táborozóhelytől, az erdei hangok egyre hangosabbak lettek, néhány madarat Álmos meg is kergetett. Klementinával nem beszéltünk sokat, inkább csak élveztük egymás jelenlétét, és néztük a tájat, mivel még egyikünk sem volt teljesen felébredve. Amikor visszatértünk otthonunkba, rövid pihenőt tartottunk, csak utána kezdtünk el az útra készülni.

Fájdalommal hagytuk el a táborozóhelyet, ahol egy különleges estét tölthettünk el. Sok olyan emléket szereztünk itt, amire majd örömmel fogunk visszaemlékezni. Álmos az ágyon aludt, már közeledtünk utunk végéhez, csak öt óra választott el minket a tengerparttól. Már akkor, amikor megterveztük Klementinával ezt az utazás tudtam, hogy ide akarom elhozni, mivel még egyszer sem volt az országnak ezen a részén, tengerparton pedig végképp nem. Ezt nem mondtam el neki, az egész kalandban ez a meglepetés: igazából nem egy kisvárosba utazunk, ahogy azt neki mondtam, hanem az egyik leggyönyörűbb tengerpartra, amelyet valaha láttam. A maradék öt órában nem értek kellemetlen meglepetések. A legnagyobb izgalom az volt, hogy tankolási szünetben találtunk egy kóborkutyát a benzinkútnál. Nagyon kedves volt, őt is magunkkal hoztuk volna, ha Álmos nem vágott volna annyira csúnya arcot, amikor meglátta az "ellenségét".  Meg hát az igazság az, hogy mindketten inkább a cicákat szeretjük. Felkapaszkodtunk egy hegyre, ennek a túloldalán pedig ott várt ránk az a csodálatos nyári időjárás. A hegy nagyon magas volt, az út pedig tele kanyarokkal. Klementina majdnem elhagyta az uzsonnáját a kanyargós út miatt, de a kilátásért megérte. A távolban ott tündöklött a tenger, mellette egy kisváros, az oda vezető utat fák szegélyezték. Az első reakcióm az volt, hogy Klementinára néztem, látni akartam az arckifejezését.

-Naa, mit mondasz, tetszik ez a kis meglepetés?

-Te most viccelsz velem? Ez az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem. Hogy nem jöttem rá a célpontra az útiterv alapján?!

-Gondoltam, hogy tetszeni fog.

Amikor kis buszunkkal begurultunk a városba, a nyaralás hangulata fogadott minket: gyengéd nyári szellő, zöldbe öltözött trópusi fák, tengertől párás levegő. Egyetlen dologra vártunk mostmár mindketten. Arra, hogy ott lehessünk a tengerparton. Alig állt le a motor, mi már szaladtunk a homokos part felé, persze Álmost sem hagytuk ki, ő is jött utánunk. Aranybarna homok a talpunk alatt, kristálytiszta víz, amely a lábunkat csapkodta, a hullámok morajlása, amely nem hagyta füleink unatkozni, ezekre vártunk. Sétálgattunk a parton, beszélgettünk az utazás során szerzett közös élményekről, és élveztük egymás jelenlétét. Furcsa belegondolni, hogy pár nappal ezelőtt még idegenek voltunk, most viszont legjobb barátok. Picit szürreálisnak tűnt az egész kaland, sok mindent tapasztaltunk meg a saját bőrünkön. A nap vége felé visszatértünk a kisbuszba, fáradtan, de egy élménydús délutánnal a hátunk mögött. Átöltöztünk, és kiültünk Charlie tetejére naplementét nézni, mindhárman ott voltunk. Álmos útitársam ölében aludt, én és Klementina pedig figyeltük az égi művészt, ahogyan a kék vásznat különféle színekre festi. A nap utolsó sugarai is kezdtek elhalványulni, mi ketten pedig egymásra néztünk, és elpirultunk, mert mindketten arra gondoltunk, hogy mennyire jó volt ez az utazás és arra, hogy ez, amit mi megtapasztaltunk, több mint egy egyszerű barátság...