Az Apáczai líceum iskolaújsága

Kolozsvár számomra a legszebb város a világon, és ezt nem a szép épületei miatt mondom, nem is a sok színes kirakat miatt. Kolozsvár szépsége ott rejlik a házfalak repedéseiben, a Főtér minden egyes macskaköve alatt, meg az utcasarkon épp beforduló idős néni arcát szabdaló ráncokban.

Első hallásra ezek a dolgok semmiségnek tűnnek, mondjuk, a New York szálló  mellett, de ha jobban belegondol az ember, rájön, hogy ha nem lenne az a falbéli repedés, az a macskakő meg az a néni, akkor talán már nem is Kolozsvár lenne, hanem valami teljesen más.

Ezt az érzést tökéletesen tükrözi Lázár Ervin A város megmentése című prózai szövege is. A szöveg azt üzeni, hogy a városnak lakói adnak lelket, és ez benne a legszebb. A város lakói építették azokat az épületeket, amelyeket ma annyira csodálunk, a város lakói tervezték azokat a szép kirakatokat, amelyeket nap mint nap megbámulunk, a város lakói... mi alkottuk meg Kolozsvárt. Minden egyes generáció. És amíg emberek laknak itt, addig fogják formálni a várost, s annak lelkét.

Az embernek elakadna a szava, ha tudná, mennyi hétköznapi dolog mögött rejlik érdekes, szokatlan történet. Tessék, egy példa: egy ideje feltűnt, hogy van egy hatalmas, otromba fadarab a lakásunk teraszán. Cserepes növényeket tartunk rajta tavasztól őszig. Egyszer megkérdeztem édesapámat, mi az, s miért van ott. Édesapám nevetett egyet és elmesélte, hogy az a hatalmas, otromba fadarab nem más, mint az úgynevezett Apáczai-ház egyik utolsó fennmaradt darabja, pontosabban egy lépcsőfok, amit még az ő apja mentett meg, amikor a Farkas utcai épületet lebontották és felépítették helyére az Akadémiai Könyvtárat, azt a ronda kaptárszerű szocreál épületet. Azon az otromba fadarabon maga Apáczai Csere János lépdelt le és fel, mikor hazatért, vagy éppen sietett valahova.