Hét nap a Szentföldön
2018 júniusának végén édesapámmal tettünk egy több mint egy hetes látogatást a Szentföldön. Pontosabban Izraelben és Jordániában.
Már hónapok óta tervezgettük ezt az utat. Úgy döntöttetem, hogy írok egy kis útinaplót életemnek e felejthetetlen hetéről, azzal a szándékkal, hogy bemutassam Izraelt, egy olyan oszágot, amely tele van vallási, etnikai, kulturális és politikai törésvonalakkal, különbségekkel, amelyek oly nagy mértékben megosztják a társadalmat, amelyek oly nehézzé teszik az együttélést, a békét.
Legalábbis ezt hittem, mielőtt meg nem adatott számomra a lehetőség, hogy a saját szemeimmel figyeljem meg ezt a világot. Az ott töltött hét alatt viszont láthattam azt is, ahogyan az emberek ( az említett különbségek ellenére ) próbálnak olyan körülményeket kiépíteni, amelyek a viharos, konfliktusokkal, háborúkkal teli történelmük ellenére könnyebbé is tehetnék számukra az együttélést. A Szentföld, mely oly sok nép és vallás számára szent, egy olyan hely, amelynek a felfedezése révén átértékelődik az ember világképe, leírhatatlan élményeket zárva magába. Én mégis megpróbálom leírni ezeket az élményeket, bízva abban, hogy minden olvasó kedvet fog majd kapni ahoz, hogy egy napon megismereje ezeket a gyönyörű helyeket.
Utunk június 19-én kezdődött. E nap reggelén indult a repülőgépünk Izraelbe, a tel-avivi Ben-Gurion nemzetközi repülőtérre. A Ben-Gurion nemzetközi repülőtér az ország legnagyobb repülőterének számít és az ország első miniszterelnökéről, David Ben-Gurionról nevezték el. A repülőtéren láttunk egy óriási "Zionism is an infinite ideal" angol feliratot, amelyet sajnos nem fényképeztem le. Eléggé megdöbbentő volt az, hogy bár negyedórája sem voltunk ebben a számunkra új országban, és már ilyen felirattal találkoztunk. Ez is eléggé jól jelezte számunkra a cionizmusnak, az erős zsidó állam ideáljának az emlékét, amely napjainkban is erőssé teszi Izraelt akkor, amikor határait és lakosait kell megvédenie a különböző fenyegetésektől.
A repülőtér mellett felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket a kb. 55 km-re levő Jeruzsálembe. Az ország területe ( főleg szélességben ) nem valami nagy, így viszonylag könnyen, rövid idő alatt meg lehet tenni a nagyobb, fontosabb városok közötti távolságokat. A hét nap alatt, mind a hét éjszakán Jeruzsálemben szálltunk meg, ami azt jelentette, hogy az ország többi részébe, amelyeket meglátogattunk, innen indultunk el, magyarán ez volt a kiindulópont.
Jeruzsálemről oldalakat írhatnék, de itt megpróbálok kizárólag a legérdekesebb dolgokról írni és a város történelméről is csak annyit az olvasók tudtára adni, amenyi szükséges ahhoz, hogy érthető és hiteles képet adjak az ottani helyzetről. Gyakorlatilag a város egy nyugati és egy keleti részből áll. A nyugati része a fejlett, modern rész: láttunk benne felhőkarcolókat, luxushoteleket, egy igazi nyugati metropolisz tárult elénk. Itt található a Holokauszt áldozatainak a hivatalos emlékhelye, a Yad Vashem, ahól több órát is eltöltöttünk és az izraeli törvényhozás, a Knesset, ahol egy hosszadalmas parlamenti vitába volt alkalmunk belenézni.
A város keleti részét viszont elsősorban rengeteg arab, pontosabban palesztin lakja és az egész városnak egy olyan közel-keleties, arab világ hangulatát, feelingjét idéző beütése van, melyből talán csak Isztambulban, Törökországban kaptam még egy kis ízelítőt négy évvel ezelőtt, de talán még ott sem. A koszos, de mégis hangulatos és zajos utcák, a termékeiket eladni próbáló, turistákkal állandóan alkudozó árusok hangja, az épületek, mindezek egy olyan érdekes Kelet-Jeruzsálemet festettek le nekünk, amely éles kontrasztban áll Nyugat-Jeruzsálemmel. És itt nem egy amolyan hidegháborús Berlint kell elképzelni, hanem valami egészen mást...
Na de nem ez a lényeg, hanem az, hogy Kelet-Jeruzsálemben található a történelmi óváros, melyet a XVI. századi, I. Szulejmán szultán parancsára felépített falak vesznek körül. A keskeny és zsúfolt utcákkal teli óváros négy negyedből áll: a Muszlim negyed, a Keresztény negyed, a Zsidó negyed és az Örmény negyed. Nyolc kapun keresztül lehet belelépni ( az egyik kapu, az Arany kapu be van falazva, úgyhogy igazából csak heten ) és egyik legfontosabb nevezetessége a Templom-hegy, melyet a Siratófal (más néven Nyugati fal ) támaszt. Egykor ezen a helyen állhatott Salamon temploma, ezért a zsidók számára szent hely. Ugyanakkor a Templom-hegy területe a muzulmánok számára is szent, csak számukra másképp: ők al-Haram al-Sarifként tisztelik, az ő hitük szerint ugyanis itt szállt fel Mohamed Allahhoz. E hegyen találhatóak az iszlám szent helyei: az Omajjádok által a VII. század végén felépített Sziklamecset, melynek arany kupolája egész Jeruzsálem szimbólumává vált és az egész város panorámáját uralja, illetve az Al-Aksza mecset. Sajnos egyiknek a belsejébe sem engedtek be minket, de kívülről is csodálatos volt megtekinteni őket.
A Sziklamecsettől keletre, az Olajfák hegyének lábánál látni lehetett a Getszemáni kertet, ahól kétezer évvel ezelőtt Jézus imádkozott, s amelynek öreg, kétezer éves fái között, az őket körülvevő nyugalomban, csendességben ( pár nappal később ) kicsit mi is átérezhettük azt az emberiséget jobbá tevő őszinte emberi ( és egyben isteni ) szeretetet és fájdalmat, amely emberként mindannyiunkat meghatároz. Tőle távolabbra pedig, úgyszintén a Sziklamecsettől látni lehetett azt a helyet is, ahol egykor Jézus fölszállhatott a Mennyek Országába. A saját szemeddel látni azt a helyet, ahól Jézus fölszállhatott a Mennyek Országába, mégpedig arról a hegyről, ahol egykor Salamon temploma állhatott, s ahonnan a muzulmánok szerint Mohamed fölszállt Allahhoz... nos, igen, ennek a realitásnak a tudatosítása ott, azon a "háromszorosan" szent helyen egy olyan tapasztalat volt, amelyet sose fogok elfelejteni...
Nyilván Jeruzsálem óvárosa rengeteg titkot és nevezetességet rejt még magában. És itt nem csak a Via Dolorosára ( az út, melyen Jézus vitte fel a keresztet a Golgotára, s melynek szinte az összes stációjánál készítettünk egy fotót ) vagy a Jézus feltámadásának a helyén, még a IV. században uralkodó Nagy Konstantin császár által építtetett, majd pár évszázaddal később a keresztes lovagok által újjáépíttetett Szent Sír-templomra gondolok.
Számomra viszont az óváros falaitól délre elterülő Dávid városában található, pontosabban az az alatt az ókorban kivájt Ezékiás-alagút ( más néven Sziloách vagy Siloám-alagút ) volt az egész kirándulásunknak az egyik legkalandosabb élménye. Ez az Ezékiás júdai királyról elnevezett alagút egy zegzugos, 533 m hosszú vízalagút, mely a közelben levő Gihon-forrástól a Sziloách medencéig vezet. Ostrom idején biztosította a város vízellátását. A vagány viszont az volt benne, hogy végigjárhattuk! Magyarán a lényeg az, hogy elindultunk a föld alatti alagút bejáratától, hogy kiérjünk a másik végére a Sziloách medencéhez. Ez azt jelentette, hogy húsz percen keresztül mentünk mezítláb egy hihetetlenül keskeny és sötét alagútban, ahol, ha nem világítottunk volna a telefonunkkal ( mert annyi eszünk ugye nem volt, hogy vigyünk magunkkal elemlámpát 😄) nem láttunk volna semmit! És ezt úgy, hogy közben szinte a térdünkig ért a víz! Az alagútban levő sötétség, a hideg víz, amelyben kénytelenek voltunk járni ( zárójelben jegyzem meg, hogy mások, akikkel volt alkalmunk egy kicsit beszélni az alagút végénél, külön erre szánt papuccsal vagy valami hasonlóval járták meg a húsz perces távolságot ) és a téged már-már összeszorító vizes falak olyan érzésekkel töltik el az embert, amelyeket bármilyen arra járó turista át kell érezzen, ha végigmegy rajta.
Utazásunk viszont korántsem Jeruzsálemmel ért véget. Az utunk harmadik napján elmentünk Betlehembe, ahol a Születés Templomának a belsejében megtekinthettük Jézus születésének a helyét, nem messze ettől pedig a kertet, ahol a hagyomány szerint a pásztorok láthatták a csillagot, amely elvezette őket a kis Jézushoz. A városon kívül pedig a Herodiumot néztük meg, az erődöt, mely Júdea nagy, rengeteg építkezést elrendelő királyához, I. ( Nagy ) Heródeshez kötődik. Innen mentünk el Ramallahba, annak a Palesztinának a központjába, melyet Izrael ötven évvel ezelőtt hódított meg, s mely hosszú évtizedek óta harcol azért, hogy egy független, szuverén államként ismerjék el. Ide nem igazán mennek el a turisták, mi viszont elmentünk ide is, hogy lássuk Palesztina híres harcosának és vezetőjének, Jasszer Arafatnak a katonák által őrzött sírját. Eléggé morbid volt Arafat egykori dolgozószobájában meg hálószobájában járni, azokban a közegekben, ahól meghalt...vagy megölték!
Másnap elmentünk a Masszádához, ez volt számomra Izraelben az egyik legkülönlegesebb hely. Lényegében egy hatalmas szikla tetején levő ókori zsidó erődrendszert kell elképzelni. Nem könnyű a felmenetel, keleti oldalán 400 m, nyugati oldalán 91 m. A "Kígyók Útja" viszont, vagyis az út, amelyiken fel lehet menni, a hosszabbik oldalán van. A szikla tetején az ember felfedezheti a régi erődrendszernek, különböző kisebb palotáknak ( melyek közül kettőt az egész erődrendszert megerősítő Nagy Heródes építtetett ), a padlófűtéses fürdőnek, a középkorban felépített bizánci keresztény templomnak és sok más egykori építménynek a maradványait. A nyugati rész felőli lépcsőzetes teraszok is nagyon szépek. A szikla tetejéről egy festői látvány tárul az emberek szeme elé: a Holt-tengernek és a mögött látszó jordániai hegyeknek a látványa.
A Masszáda fontos szimbólum a zsidók illetve Izrael állam számára a megmaradásért vívott örökös küzdelmük szempontjából, ugyanis Jeruzsálem rómaiak általi elpusztítása után ( Kr.u. 70 ) a Masszáda volt az utolsó hely, mely ellenállt a római hódításnak. Kr.u.73-ban viszont a rómaiak végül is bevették és elpusztították. Erről a római ostromról több érdekes filmadaptáció is született, egyik leghíresebb az 1981-es Massada c. rövid amerikai televiziós sorozat ( 4 részes ), érdemes megnézni.
A Masszádán tett reggeli látogatás után, dél körül az Én-Gedi nemzeti parkba igyekeztünk. A területen egy, az 1950-es években létrehozott kibuc és egy természetes oázis helyezkedik el. A hely a Bibliában is szerepel, hiszen ide menekült Dávid Saul elől, amikor az meg akarta öletni. Az oázis egy bővízű forrásnak köszönheti létezését, mely a Holt-tenger fölött 670 m magasan egy sziklából ered, s nagy vízesésként zuhog alá az örökzöld növényektől körülölelt sziklafalról. E vízesés alá ereszkedni a sivatagi meleg után egyszerűen maga volt a Menyország! A szebbnél szebb növényeknek meg a furcsa állatoknak a világa ( mint amilyen a kőszáli kecske, más néven ibex ) pedig úgyszintén!
Ezt követően fürödtünk csak a Holt-tengerben... már ha lehet egyáltalán fürödni egy ilyen tengerben! A világ legsósabb tengereként gyakorlatilag lehetetlenné teszi azt, hogy igazán fürödni lehessen benne. Akár még sakkozhattunk is volna rajta, mert fenntartotta volna a sakktáblát ( legalábbis szerintem 😄)
Ezek után Galileát látogattuk meg, az ország északi, csapadékosabb részét. Elmentünk Názáretbe, az Angyali Üdvözlet bazilikába, ahol láttuk a helyet, ahol feltehetően Mária megkapta a Messiás születésének a hírét, meg különböző országokból, illetve kultúrákból származó Mária-ábrázolásokat, melyeket az adott országok egyházmegyéi, hívő közösségei küldtek el Názáretbe a bazilikának. Nekem egy távol-keleti Mária-ábrázolás tetszett legjobban, de láttunk Romániából és Magyarországról küldött Mária-ábrázolásokat is. Názáretből pedig Szent Péter városába, a Galileai-tenger partján elterülő Kapernaumba mentünk, ahol egy étteremben igazi, Galileai-tengerből kihalászott halat ( legalábbis nekünk ezt mondták 😄) ehettünk meg. Amikor pedig betettem a lábamat a tenger vizébe, egyszerűen alig bírtam elhinni, hogy azt a tengert láttam magam előtt, melyben a Biblia szerint Jézus oly sok csodát hajtott végre, mégpedig abban a Galiléában, amelyben elkezdődött Jézusnak és az apostoloknak a működése, amelyben mondhatni először kezdett kibontakozni a kereszténység...
A Galileából, a visszafele, Jeruzsálembe vezető úton pedig megáltunk a Jordán folyónak egy pontján, hogy lássuk, milyen is az a víz, melyben a Megváltó megkeresztelkedett. A folyónak e pontján a turisták felvehetnek egy hosszú fehér köpenyszerűséget ( talán nem ez a legjobb szó rá, de már nem tudom hogyan nevezzem 😄) és bemehetnek a folyóba, hogy "megkeresztelkedjenek". Gyakorlatilag tele van itt a folyó olyan, mai szóval élve "fake-keresztelésekkel" ( elnézést kérek, ha nem éppen a legmegfelelőbb kifejezést használom, de manapság mindenkit meg kell szólítani 😄), nagyobb csoportok bemennek a vízbe és ilyen rituálészerűségeket hajtanak végre. Mi is részt vettünk egy ilyenben. A vicces az volt, hogy bár a víz csak lábamig, néhol a térdemig ért, apró kicsi halak csiklandozták a lábfejemet a víz alatt.
Kirándulásunk utolsóelőtti napján a jordániai Petra meglátogatására került sor. Jeruzsálemből Tel-Aviv fele vettük az irányt, ott aztán egy másik buszra ültünk fel, amelyik elvitt minket a Negev-sivatagon át a Vörös-tenger egyik kikötővárosáig, Eilatig, ahonnan átmentünk Jordániába. Az izraeli-jordán határ jordániai felétől hamar Petraba értünk.
Petra egy sivatag sziklái között megbúvó romváros, mely az ókori nabateusok ( ókori Arábiában élt néptörzs, amely később észak fele vándorolt ) székhelyeként és karavánközpontként szolgált. Az UNESCO kulturális világörökségi helyszíneinek, egyben a világ hét új csodájának az egyike. A romvároshoz vezető sárgás, vöröses sivatagi utak, a romváros szikláiba épített nevezetességek maradandó emlékeket hagynak a látogatókban. Itt nem csak lovaglásra volt lehetőségem, hanem arra is, hogy felüljek egy tevére, amellyel eljutottam a romváros egyik részétől a másikig. Egy olyan jó tíz perces út volt!
Utolsó nap pedig Tel-Avivban a tengerparton is eltöltöttünk egy pár órát ( egy olyan tengerben, amelyben tényleg úszni is lehetett 😄). Ezek után visszatértünk Jeruzsálembe, ahonnan másnap reggel megint visszatértünk Tel-Avivba ( az igazság az, hogy az egy hét alatt kb. négyszer-ötször tettük meg a Tel-Aviv és Jeruzsálem közötti útszakaszt ), a Ben-Gurion reptérre, ahonnan visszatértünk Kolozsvárra.
A Szentföldön tett utazásom egy felejthetetlen élmény számomra. Jobban megértettem azt, hogy mit is jelent igazából hinni valamiben és harcolni is azért, amiben hiszel. Azt, hogy a hit mire képes: hogy mennyi mindent tud felépíteni és, időnként lerombolni. És van úgy, hogy ezt a két dolgot egyszerre teszi! Az egész Szentföld misztériumának a megértéséhez talán pont ennek az alapvető, mély igazságnak a felismerése szükséges! Bízom abban, hogy ezzel a "rövid" kis útinaplóval felébresztettem másokban is az arra irányuló kíváncsiságot, vágyat, hogy valamikor felfedezzék a világnak ezt a csodálatos részét.