Az Apáczai líceum iskolaújsága

Gondolom, nem túl nagy újdonság az embereknek, ha azt mondom, hogy szatmári koncert, hisz már rég tervben volt. Nos, a miskolci után egy héttel sor is került rá (február 22-24). Nem fogok szerénykedni, ismételten elnyertük a közönségünk szívét.

A hatalmas tapsvihar annyira összezavart minket, hogy belekeveredtünk a meghajlásokba. Na de ne haladjunk ennyire előre, először is beszéljünk a pénteki napról.

Pénteken indultunk Szatmárra az iskolából. Indulás előtt még volt egy gyors próbánk a szintén sokat emlegetett kórusolimpiára. Ezzel nem húztuk sokat az időt. Átvettük az újonnan tanult énekeket, amelyek közül az egyik kissé visszavisz elemi osztályos korunkba, mikor zeneórákon még szolmizáltunk, a másik pedig egy félig összecsapott román házi feladatra emlékeztet, amelyben verset kellett volna írni, de elfogyott az ihlet körülbelül a közepénél. Miután ezeket végigszenvedtük, fogtuk a cókmókunk, s elindultunk a nagyjából három-négy órás útra. Az odaút  zenehallgatással és beszélgetésekkel  vált túlélhetővé. Odaérkezéskor sokan felismertük a szállást, ugyanis a négy évvel ezelőtti kórusolimpián ugyanabban a bentlakásban voltunk elszállásolva. Estebéd után (amelyhez meglepő módon Cola járt), nekünk, a nem szólistáknak lehetőségünk adódott elmenni városnézni illetve bevásárolni az elkövetkező éjszaká(k)ra. Miután mindenki visszajött és bezárultak a kapuk, még beszélgethettünk ameddig jónak látt... tizenegyig.

Másnap reggel, azaz szombaton, fél nyolckor keltünk/költöttek, nyolckor reggeli, egy gyors bemelegítés, majd jelmezekkel együtt nyomás a színházba. Itt gyorsan és hatékonyan félig-meddig mindenen végigfutottunk, csak hogy a fényeket beállíthassuk illetve a szólistákat portozhassuk. Minden a menetrend szerint haladt, egykor befejeztük az előkészületeket s visszamentünk a szállásra a jól kiérdemelt ebédünkért. Ezt mindenki amennyire gyorsan csak tudta, elfogyasztotta, majd egy talán egy még jobban kiérdemelt tíz perces pihenő következett, amelyet indulás előtt megkoronáztak egy-két kávéval. Most, hogy mindenki életképessé vált, ideje volt visszamennünk a színházba. Cirka két óránk volt az előadás kezdetéig. Ezalatt mindenki nyugodtan el tudott készülni.

A két óra alatt sminkelés, öltözködés, ruhák elrendezése és mentális készenlétbe állás folyt. A hangulat nagyon jó volt az öltözőkben. A zene és a viccelődés mindenki feszültségét enyhítette. Az előadás előtt pár perccel egy utolsó motivációs beszéd készített fel minket véglegesen az elkövetkezendő két órácskára. Az időt az éppen aktuális ének kulisszák mögüli akár vokális, akár koreográfiai jellegű kíséretével töltöttük el (már akinek volt ideje). Az előadás felénél volt tíz percnyi szünet. Már ekkor többé-kevésbé ki voltunk készülve mindannyian. De persze az idő  nem kegyelmez, elrepült az a tíz perc is és máris fejest ugrottunk a második felvonásba, ami csakúgy, mint az a tíz perc, gyorsan eltelt. A záródalunk továbbra is a Lehetsz király maradt. Ekkor már mindenki érezte, hogy mindent kiadott magából, s tudtuk, hogy rászolgáltunk a lazításra. Az estét biliárdozással illetve kultúrbeszélgetésekkel töltöttük. Egy dolog biztos volt: az alvásnak nem volt sok helye azon az estén.

Vasárnap egy órával többet aludhattunk (volna, ha aludtunk volna). Ez szerintem kétségtelen, hogy nem volt probléma egyikünk számára sem. Reggeli után elindultunk hazafele, diadalittasan. A buszon fáradt arcok néztek vissza mindenhonnan, de ezek az arcok a fáradtság kínján kívül még egy kis boldogságot is sugároztak magukból. A hazaút sem volt érdekesebb az odamenetnél, de eltelt. Ám a nap ekkor még nem ért véget. Igaz, hogy hazamehettünk, de egy-két óra pihenésnél többünk nem volt, hisz a következő napi kórusolimpiára kellett készülnünk. Mindenki beleadott mindent, ami őszintén nem volt túl sok az én részemről, de mások részéről se, hisz hosszú hétvégék, napok, hetek illetve hónap állt mögöttünk. Ennek ellenére én fogadni merek, hogy ha valaki megkérdezné bármelyikünktől, hogy ezt az egészet még egyszer megcsinálnánk-e, mosolyogva csak annyit mondanánk, hogy igen. S ha megkérdeznék, miért, ezer meg ezer választ kapnának, de egy dolog mindenkiében közös lenne: mert szeretjük nemcsak magát a színészetet, hanem első sorban ezt közösséget, amiről bátran kijelenthetjük, hogy egy hatalmas családdá nőtte ki magát.