Az érettségi tananyag fölöttébb aggasztó voltáról

Lassan egy hete a kezünkben vannak az érettségi diplomáink. Rohamtempóban felejtjük el a tételeket. Egyre hosszasabb gondolkodást igényel az, hogy mi is volt az a 3 mű, amiből választani lehetett magyarból, vagy hogy mire is kellett pontosan szinonimát találni románból. Egyre kevésbé fájnak az óvások utáni pontlevonások, és igazából már csak azt várjuk, hogy az egyetemre való sikeres bejutás után végleg elfelejthessük, hányas is volt az átlagunk. A tananyag szisztematikus elfelejtésével sokkal gyorsabban és könnyebben haladunk, mint amennyire egy hónapja ilyenkor a szisztematikus megtanulásával, a magam részéről büszkén állíthatom, hogy már csak nagyon halvány elképzeléseim vannak arról, hogy hányban is jelent meg a Ion.

Az ember nem képes nagy mértékű fölösleges információt hosszú távon megjegyezni. És amennyire az érettségi tananyag a diákokhoz szól, amennyire hozzájárul ahhoz, hogy emberként fejlődjünk, csoda, hogy a vizsgák 4 napjára sikerült megjegyezni. Már itt leszögezném, hogy tananyag alatt nem csak (sőt nem első sorban) a kötelező olvasmányokat vagy a különböző tantárgyakból az érettségire kellő témaköröket értem, hanem azokat a konkrét információkat, amiket meg kell jegyezni róluk ahhoz, hogy az ember nyugodtan üljön be érettségizni.

Az elmúlt 12 évben rengetegszer hallottuk, hogy az iskola feladata nem csak az oktatás, hanem a nevelés is.  Olyan szemlélet ez, amit az érettségi tananyag egyáltalán nem tükröz. Az érettségi tananyag legfontosabb szerepe az, hogy (meg fogtok lepődni) legyen amit megtanulni az érettségire. Utána az ember lelkiismeretfurdalás nélkül elfelejtheti az összes olyan dolgot, amit egészen addig csak azért tartott észben, mert pluszpont, ha beleírod az esszébe. És az az igazság, hogy annak, amit bele kell írni az esszébe, a nagyrészét jobb is gyorsan elfelejteni. Idén év végén kíváncsiságból összeszámoltam, hogy hány nő szerepel az érettségi tananyagban. Az eredmény egy gyors, kerek 0 volt, úgyhogy annak is utánaszámoltam, hány nő szerepelt a kötelező tananyagban az elmúlt 4 évben. Az eredmény: világirodalomból (heti egyórás tantárgy, kizárólag a humán-filológia osztályoknak) végignéztünk 1-1 bemutatót Szapphóról és Jane Austenről. Történelemből pedig szóba került Kleopátra (mint Iulius Caesar szeretője), I. Erzsébet (mint VIII. Henrik lánya) és Mária Terézia (mint II. József anyja). Sem a román, sem a magyar tananyagban nincs benne egyetlen kötelező nőíró vagy -költő sem. A jó hír az, hogy lányként cserébe rengeteg inspiráló nőalakot ismerhettünk meg a különböző férfiak által írott kötelező irodalmi művekből. Olyan nőalakokat, akiknek a fejlődéstörténetét végigkövetve mi is rájöhettünk, hogy mennyiféleképpen élhetjük meg a nőiségünket, akiknek a története segített a problémáink felismerésében, megoldásában és saját utunk megtalálásában. Ha a kedves olvasó most örül, akkor fel kell világosítanom róla, hogy az előző két mondat tömény irónia. Sajnos alig voltak olyan kötelező olvasmányaink, amiben összetett, kidolgozott nőalakok jelentek volna meg. Ahol pedig igen, ott végig szenvedniük kellett. És persze, a szenvedés az élet része, de talán mégsem ártana egy 14 - 18 éves lánynak, ha időnként happy endes nőtörténeteket is megismerhetne. És nem, nem azt mondom, hogy ne tanítsuk többet az Édes Annát, mert szomorú. Sőt, azt is készségesen bevallom, hogy az Édes Anna évek óta személyes kedvencem. De nagyon szeretném, ha bár elvétve megjelennének boldog nőalakok a kötelezőkben. Olyan boldog nőalakok, akikkel az ember liciben azonosulni tud. Mert igaz, hogy Noémi és Timár Az arany ember végén boldogan élnek a senki szigetén, de ez egy 17 éves számára egyáltalán nem reális boldogságmodell. A globális felmelegedés és a túlnépesedés korában számunkra fel sem tevődő jövőkép a kapitalista világból kiszakadva a természetben élni egy nálunk kétszer idősebb valakivel (aki amúgy éveken keresztül eltitkolta előlünk, hogy van egy másik felesége és élete) és tizenegynéhány gyermekünkkel. Hiába írjuk bele a román esszébe, hogy Vitoria Lipan erős, független női karakter, aki mindannyiunk számára inspirációt jelent, nem fogjuk elfelejteni, hogy a férje rendszeresen csalja, időnként meg is veri, ő pedig ezek után mégis elindul megkeresni őt. (De előtte még gyorsan a lánya lelkére köti, hogy eszébe ne jusson más utat választani, mint amit ő vagy bármelyik nő a családból, mert malomkövet köt a nyakába és bedobja a Tarkő folyóba. Igen, szó szerint.) A szíve mélyén minden mai olvasó úgy gondolja, hogy ő Vitoria helyében a második megcsalás és verés után személyesen intézte volna el Nechifort („personaj absent”, „tată bun”, „soț iubitor”) a baltával.

Követendő magatartásmintákkal és az őket foglalkoztató kérdésekre adott válaszokkal a fiúkat sem kényezteti el az érettségi tananyag. Bár 4 év alatt gyakorlatilag végig férfitörténelmet és férfiirodalmat tanulunk, ezek szereplői mind felnőtt, általában pozícióban levő férfiak. Időnként megjelennek a pozícióba kerülni akaró karakterek is (például Ion Rebreanu Ionjából vagy Turi Dani Móricz Sáraranyából), de ezek olyan agresszív, emberségüket rohamos tempóban elvesztő karakterek, akik a felmerülő problémákat feleségük megverésével igyekeznek megoldani, és 400 oldal alatt sikerül végleg elbukniuk. Az időnként némi gondolkodásra való hajlamot felmutató férfikarakterek (Ștefan Gheorghidiu - Ultima noapte de dragoste, întâia noapte de război vagy Timár Mihály – Az arany ember) problémái sem tükrözik egy mai tizenéves gondjait. Maximum annyit lehet ellesni tőlük, hogy hogyan rettegjen az ember éjjel-nappal attól, hogy megcsalják. Abban, hogy hogyan legyenek jó vezetők, jó társak, egyáltalán, jó emberek, a fiúk is pont ugyanannyi segítséget kapnak a tananyagtól, mint a lányok. Azaz semmit. Elmondhatjuk, hogy abban a korban, amikor az ember a legnyitottabb a különböző életutak iránt és amikor a legnagyobb szüksége lenne példaképekre ahhoz, hogy megtalálja önmaga lehető legjobb és a világ számára is hasznos változatát, amikor meg kéne tanulnia, hogy hogyan lehet boldog, az oktatási rendszer egyszerűen cserben hagyja.

Mi az, amiért mégsem kell feltétlenül törölni a fejünkből mindent, aminek köze van az érettségi tananyaghoz? Nekem minden, amire emlékezni akarok, a tanáraimhoz köthető. Ahhoz, amit ők adtak hozzá a kötelező érettségi tananyaghoz, sokszor versenyt futva az idővel (mert ahhoz, hogy azt a sok fölösleges információt megtanítsd erről a rengeteg, a tanítványaidtól elérhetetlen távolságra levő dologról, bizony futni kell). Nincs olyan irodalmi mű, aminek ne lenne aktualitása. Még a leginkább utált regényekről is lehet úgy beszélgetni, hogy emberként többé váljunk általuk. Például Az arany ember házasság- és szerelemképe egy mai tizenéves számára betegesnek és mérgezőnek tűnik. Hála Istennek, mert ez azt jelenti, hogy 200 év alatt változott a világ. Az érettségi tananyag megtanítja neked, hogy ebben a számodra torznak tűnő kapcsolatban melyek a romantikus és melyek a realista jegyek. Egy jó tanár pedig az érettségi anyagtól „lopott” tíz percekben meg tudja mutatni neked azokat a dolgokat, amik ezen túl a regényben vannak. A kommunikáció fontosságát (hiszen lám, Timár minden problémája megoldódik, miután végre leül megbeszélni a dolgokat Noémivel), a megbocsátást, a dolgozó nők életét, és még rengeteg mindent. A Ionnal kapcsolatban lehet beszélni arról, hogy „roman realist obiectiv interbelic”, és lehet beszélni román-magyar kapcsolatokról, családon belüli erőszakról, kulturális különbségekről. Szerencsés vagyok, mert az elmúlt években olyan tanárok tanítottak az érettségi tárgyakból, akikben megvolt a tudás is és a hajlandóság is arra, hogy a kötelezőkről a törölhető (és a jó érettségihez szükséges) információkon túl olyan dolgokat is elmondjanak, megmutassanak, amikre érdemes emlékezni. Különösen hálás vagyok nekik azért, mert tudom, hogy ez legalább annyi munkát igényel, mint annak a sokat emlegetett érettségi tananyagnak a megtanítása, mégsem fog soha semmilyen statisztikában szerepelni, semmilyen hivatalos dicséretet nem fognak kapni érte. Jó tanárok lehetnének akkor is, ha nem tennék meg ezt a plusz erőfeszítést. Olyan tanárok, akik kitűnően oktatnak. De nem nevelnek.

Van tehát amit elfelejtenünk bőven. Egy olyan országban, ahol a statisztikák szerint minden negyedik nő családon belüli erőszak áldozata (a gyerekekről nem is beszélve), ahol folyamatos a gyűlöletre uszítás mindenki iránt, aki más, mint mi, a legjobb, amit tehetünk az, hogy sürgősen elfelejtjük a feleségverő „jó apákat”, a hataloméhes „vívódó hősöket”, a zavaros célok miatt véres háborúkat kirobbantó „vezéreket”. Eddig tanultuk őket, mostantól tanuljunk belőlük! Nem felejtjük el viszont a problémák megoldására való törekvés fontosságát, az érdembeli kommunikáció mibenlétét, mások elfogadását, és azt sem, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy ezekről tanulhattunk.