Az Apáczai líceum iskolaújsága

Reggel hat óra húszperc, de az ébresztőm nem szól. Fél nyolc van, de az iskolában egy diák sincsen. Már 33 napja megy ez így a COVID-19 miatt, és nem hittem volna, hogy valaha is így fogok hozzáállni ehhez, de hiányzik az iskola. Azóta a helyzet csak rosszabbodott ugye, mert nem hogy iskolába, de az üzletbe alig mehetünk le. Betonkalitkába zárt madarak lettünk, akik a Facebookon, Messengeren, Instán meg miegyeben csiripeljük szívünk bánatát, a szabadság elvesztését és barátaink hiányát. De valami történt az elmúlt napokban. Valami, ami ismét színt csalt ezekbe a szürke napokba. Iskolánk számos tanára, tancija és tanító bácsija egy videót készített nekünk, hogy mosolyt csaljanak arcunkra és reményt, kitartást adjanak nekünk.

A videó alatt a Magna Cum Laude "Színezd újra" című dalt adták elő tanáraink egyedül vagy gyerekeik társaságában. Néha lapokat tartottak fel, ahol bíztattak minket, elmondták, hogy hiányolnak minket vagy csak mosolyt akartak csalni az arcunkra. Láthattunk képeket a termekről, folyósókról és az udvarról, melyek csendben porosodva várnak bennünket vissza, hogy ismét zsibongjunk, kuncogjunk órákon, csoportokban beszélgessünk vagy agyaljunk balgaságokon, focizzunk illetve tisztítsuk fejünk egy elrettentő óra előtt.

Megvallom őszintén, nem hittem volna, hogy valaha is meghatna ezeknek az üres tereknek a látta. És bár szerintem sokan rájöttünk magunktól anélkül, hogy én is mondjam, de jobban kell értékelnünk azt, amink van, mielőtt elveszítjük. Mert ugye nem tűnik fel igazán az, hogy mennyire fontos tud lenni valami egészen addig, ameddig el nem veszítjük, igaz-e? Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor azt kívántam, hogy bárcsak otthon lehetnék és ne kéne az iskola padját koptassam. Hát, megkaptam. Örülök neki? Mondjuk. Visszacserélném az íróasztalom a padomra a suliban? Abszolúte! Hiányzik, hogy nem tudok beszélgetni a padtársaimmal vagy alkalomadtán igazán odafigyelni az adott órára. Hiányoznak a zsémbes reggelek a nehéz iskolatáskával, a hosszú, padban töltött napok, az iskola utáni programok, melyek színessé tették mindennapjaim, még ha nem is vettem észre néha. Most, hogy ezek már nincsenek, nagyrészt egy fekete-fehér filmként élem a mindennapokat, s ezzel azt hiszem nem vagyok egyedül. És pont ezért olyan értékes ez a kis videó. Olyan emberek készítették ezt nekünk, akik igazából ugyanazt az igát húzzák, mint mi és szeretném kiemelni, hogy nem két különböző irányba. Együtt téptük egymás idegeit a hétköznapokban és most is együtt csiripelünk betonketreceinkben külön. Ezek az emberek igyekeztek most újraszínezni napjainkat és ráébreszteni, hogy így esetleg olyan dolgokra is van időnk, amikre eddig nem volt. Szenvedélyesebben és hosszasabban tudjuk űzni hobbijainkat vagy esetleg találhatunk magunknak ha eddig nem voltak. "Ne lézengj; ne bódorogj; használd ki az időd otthon!" Ha ilyen szögből nézzük a dolgokat, a szürkületből előtűnhet néhány napsugár, már többet látunk környezetünkből és jelzik, hogy a nap fel fog kelni, csak türelmeseknek kell lennünk.

Szóval ez lenne a mi iskolánk. Olyan emberekkel van tele, akik még így külön is éreztetik, hogy együtt vagyunk mi, tanárok, diákok, iskolai személyzet és így együtt újraszínezzük egymás életét. Miért? Mert ez a #Apáczai és #EzEgyJóIskola.