Téli alkotásaink

Lassan, de biztosan érkezik a rég várt tavasz. A napok nyúlnak, a fák kirügyeznek. Itt találjátok meg néhány diák beküldött szövegeit!

Egy pozitív kritika a "Mozart!" musicalről

Az elmúlt években is sorra jártam a híres és sorban bemutatott musical-előadásokra, amelyekben néhány szorgalmas és hozzáértő felnőtt és sok tehetséges diák összmunkájának gyümölcseként született meg a csoda.
De az idei év egy kicsit más volt. Idén már én is az Apáczaiba jártam, és nem tudtam, hogy mi fán terem egy ilyen előadás. Most én is beleshettem egy kicsit a színfalak mögé.

Ha valaki nem ebbe az iskolába jár, vagy nem ismeri egyik tagját sem a lassan már társulattá fejlődött közösségnek, esetleg nem lelkes insatgram-böngészgető, akkor – nem helyesen -  azt hiheti, hogy a Mozart! és az összes többi musical összerakása egy kedves kis gyerekjáték volt. Ha van olyan, aki ezt így gondolja, annak elmondanám, hogy a látottak és hallottak alapján ezek a “gyerekek” ugyanannyit dolgoztak, próbáltak és gyakoroltak, mint a felnőtt színészek. Ez meglátszott az előadás színvonalán is. Nemcsak a látvány volt kellemes (díszlet, korhoz illő jelmez, profi színpadi mozgás), hanem az érzetek is. A hangok a helyükön voltak, és magabiztos, gyakorlott énekesekhez tartoztak, a táncosok szinkronban mozogtak, és olyan szinten összedolgoztak, hogy úgy éreztem, mintha egyetlen nagy táncoló és részletes valamit néznék, nem sok koncentráló diákot. Mindenki annyira ott volt a szerepében, mintha nem a színpadon állt volna, hanem Bécs utcáján, vagy egy apró előadóteremben, mikor mi volt soron.

A szereposztás szerintem nagyon jó volt, és nekem úgy tűnt, hogy minden szereplő talált magában valamit, egy jellemvonást, vagy egy apró tulajdonságot, ami hozzásegítette őt ahhoz, hogy könnyebben azonosuljon a karakterével. Mivel ismertem ezeket a személyeket, és nagyjából a musical cselekményét is, ezért meglepett, mikor az előadás után úgy álltam fel a székemből, hogy hűha, ez egy teljesen új dolog volt. Az, ahogy a szereplők, a tánc, az énekhangok összefonódtak a fényekkel megvilágított színpadon, és az, ahogy érezhető volt, hogy mindenkinek benne van a lelke ebben a darabban, felülmúlhatatlan egyediséget adott neki.
Egy elem, amit kiemelnék, mert nekem nagyon tetszett, és különlegesnek találtam, hogy a díszlet szinte végig egy zongorából és egy másik bútordarabból állt. Tudom, hogy a zongora Mozart életének fő eleme volt, és ezt szimbolizálja a hangszer elmaradhatatlan jelenléte, mégis bennem egy olyan egyszerű, de nagyszerű érzést keltett, és végig valamiféle rendszerességet árasztott.

Ez a musical az ezelőtti évekhez képest nekem egy kicsit magasabb szintűnek tűnt. Az eddigiek is nagyon tetszettek, de a Mozart! bemutatása olyan volt, mintha egy újabb lépcsőfokra léptek volna az Apáczais musicalek. Kíváncsian várom a következő bemutatót.

-Ismeretlen szerző

A diótörő és a négy birodalom

Ez a film olyan volt, mint egy teljességgel sablonos, futószalagon készült, fojtogatóan édes habcsók. Pardon, az is volt. Az egyetlen „csavar” a történetben más romantikus karácsonyi filmekhez viszonyítva az volt, hogy kimaradt belőle a szerelmi szál. Bár ez (szerintem) inkább szépséghiba, mint csavar.
Az egész történet teljesen kiszámítható. Tegye fel a kezét, akinek NEM tűnt fel már körülbelül a legelső jelenetnél, hogy „Bonbonica” főgonosz lesz! És nem volt „cseppet” egyértelmű, hogy a diótörő, aki annyira fasírtban van az egerekkel, előbb-utóbb összebarátkozik eggyel?

Na és ott van az a sok, még a sablonon belül is értelmetlen dolog. Milyen keresztapa küldi a keresztlányát egy életveszélyes helyre? Miért van benne a meghatónak szánt „szólíts Philipnek!”-jelenet, ha Clara mindössze egy (1) alkalommal szólítja a nevén barátját? Mi az a hozzáállás, hogy találok egy kissé ijesztő helyen egy feltételezhetően fagyott katonát és megtapizom az arcát, mert már miért ne? Hogy van az, hogy senki nem tudja, hogyan halt meg Clara édesanyja, és láthatóan ez senkit nem is érdekel?

A magyar szinkronról jobb szót sem ejteni. Szerencsére angolul néztük román felirattal, de én láttam a magyar előzetest is. Az a brilliáns fordítói munka! Mother Ginger ebben a változatban Rőt boszorkaként szerepel, holott voltaképpen nem boszorkány, de legalább a haja vörös. Most komolyan!?
DE! Most, hogy ennyi rosszat írtam, hadd közöljem a nagy pozitívumot: a jelmezek, a háttér és a díszletek igazán szépek voltak. Különösen találó volt az, ahogyan a régi játékok (bohócok, katonák, babák) jellegzetességeit, színeit, formavilágát felelevenítették. Érdekes volt az is, ahogy beépült a filmbe egy balettelőadás, ami már csak azért is jó ötletnek bizonyult, mert a Diótörőt a legtöbben balettként ismerik, a film zenéje is a Csajkovszkij-balett közismert dallamaira alapozott.

Tipikus „egyszerhasználatos” film, de mindenkinek ajánlom, aki egy jót röhögne az emberiségen.

Tipp: A plusz szórakozásért nézd magyar szinkronnal!

-Balázs Blanka Margit, V. osztály

Ciel

Lemaradtam.
Egyetlen tökéletes
pillanatot megragadtam.
Egy pillanatot, melyben
csendben nyugodhattam,
mert a nap ott nem
nyugszik le sosem.
De valahogy mégis
ott csillognak a millió
napok a helyükön.
Furcsa ez az édes-csípős
levegő. Előttem már ki tudja
hányan belélegezték.
Kinézek az apró, kerek ablakon,
s látóteremet betölti valami
nagy, szürke, piszkos hógolyó.
Rajta túl pedig hófehér űritest
sötét foltokkal.

Könnycseppek gördülnek le arcomon.
Sosem láttam a kék eget...
Nem születtem elég hamar,
hogy láthassam a haldokló tengereket.
Vagy legalább a menekülő embereket.
Kinézek, de mindenhol egy tönkretett világ tárul szemem elé.
S az is szépen lassan szétszakad
millió alkotórésszé.
Sehova sem léphetek, hol új világot ér lábam,
Hisz már minden be van járva,
Minden meg van tudva,
Értünk, s tudunk mindent.
S midőn elődeink által taposott telehold
jön fel az égre,
Nem is tudjuk már, miért mentünk
tenyérnyi földekért vérre.
Mára már bebizonyosodott:
Elszakadni könnyű,
Ragaszkodni nehéz.
Mikor egy asztro-kozmonauta odaföntről lenéz,
már tudja, hogy ami a Földtől elszakad,
a halál felé lebeg,
Mert a Fellegvárakat
elfújják a bolygóközi csillagszelek.

-Aster

Természetszimfónia

Madarak csiripeltek. Madarak csiripelnek. Madarak csiripelni fognak. Együtt csiripelnek a magas fák levelei között futó széllel. És színes levelekkel. Egyszer-egyszer a szél a földig kísér egy-két levelet. A madarak éneke kíséri útjukat.

A hullámzó patak tovább úsztatja őket, törékeny testüket súrolva. Beszaladok a patakba, és elkapom őket, mielőtt tovább ringatná a víz. Átúszok a másik oldalra, és tenyeremen tartva óvatosan a fa tövére teszem őket.

A forró nap erős sugarai visszaverődnek a bőrömön lévő izzadságról. Leülök és bemártom a lábam a vízbe. Elkezdek vacogni. A víz hőmérséklete változik: néhányszor hidegebb, néhányszor melegebb. A nadrágom nedves és sáros lett. Ennek nem fog örülni. A patak folyamatos duruzsolása elmossa a gondolataimat. A szél, a madarak és a levelek gyönyörű koncertjükkel andalítanak el.

Lehunyom a szemem. A dallamuk hangosodik. A patak dala összevisszábbá válik, ahogy az erősödő szél elijeszti az éneklő madarakat. A koncert bája eltűnt. A levelek próbálnak kárpótolni, de az egész dallam már zavaros.

A természetszimfóniának pont olyan hamar lett vége, ahogy elkezdődött.

-Nițu-Mányoki Dániel

Űrkutyák

Ha valaha meg kellene írni az életrajzomat, évszámok helyett valahai állatok nevét sorolnám. Az évekre ugyanis nehéz sorrendben visszaemlékezni, szeszélyes egymásutánban löki fel a lélek az arcokat és az illatokat, a kutyák és cicák azonban segítenek felidézni a pontos helyet és az időt.

Az első arc egy vizslafej, olyan alacsony vagyok, hogy velem egy magasságban liheg. Dominak hívják, a szomszéd kertben lakik. Amint megérkezünk a nyaralóba, azonnal a kerítéshez állok és kántálni kezdem a nevét. Megjelenik, csörtetve átvág a bokrokon és a kezemből eszi a málnát. Utólag sejtem, az öröm nem a málnának szól, papírgalacsinokat is kínálhatna az a hároméves tenyér. Összenyal a dróton keresztül, az orrán nagy, barnásvörös szeplők vannak.

A következő Simon kutya, aki Dunapatajon él egy kopott deszkakerítés mögött. Tömzsi, kócos tacskó-keverék, mindenhová jön utánam. Tisztán hallom, hogy kopog a körme a kerti betonösvényen. Később az ő tiszteletére nevezem Simonnak a hozzánk érkező nagytestű németjuhász-keverék házőrzőt. Vagy csak mert tízévesen nem jut más kutyanév az eszembe, a baljóslatú Lessie meg nem tűnik jó ötletnek. Simon pofáján a jobb oldalon kedves kis anyajegyek vannak, ettől határozottan emlékeztet Csehalmi György színművészre. De a Lessie után a Gyuri nevet is elvetem, így hívják ugyanis a titkos szerelmemet: marad tehát a Simon.

Birtokba veszi a kertet, őrjöngve rohan a teniszlabda után, fáradhatatlanul hajtja a verebeket. Nevelhetetlen, boldog, villogó fogú kamasz. Huszadszorra is átugrik a kétméteres kerítésen, rendszeresen elkóborol, nyulak nyomába ered a közeli, beépítetlen mezőkön. Végül a szüleim megelégelik az állandó keresgélést, elajándékozzák valakinek. Hajnalban viszik el, nem tudok elbúcsúzni. Sose látom többé. Hiányzik, a mai napig gyászolom.  

Rex, a következő kutya tizennégy évet él velünk. Egy reggel hóval belepve fekszik a küszöb előtt. nem tudom elhinni, hogy elpusztult., simogatom az érdes, hideg bundát. Nehéz a teste, egy zsákon húzzuk át a hátsó kertbe. kemény a februári föld, apám alig tudja eltemetni.

Fülike az Erzsébet téren, a buszpályaudvaron szegődik hozzám. Sakálforma, riadt lény, benzinszagú a szőre. A kisföldalattin az ölembe fészkeli magát, onnantól évekre összekötődik a sorsunk. És ott vannak még az átmenetileg befogadott kutyák: Manyika, a denevérkülsejű, bársonyfülű kutyalány és Mackó, akit egy oszlophoz kötve találok a Tábornok utca sarkán. Mozdulatlanul áll, egy suhanc épp porszívócsővel veri. Mackót megvásárolom, hazaviszem, otthon fertőtlenítem sebeit. Ölembe teszi nagy fejét, hagyja, hogy lekaparjam a füléről a sáros vart. Az állatorvos szerint öngyújtóval égették meg, sokáig nem múlik el a helye. Soha. Mackó később gazdát talál egy autószerelő műhelyben. Hónapokig rendszeresen telefonálok, az autószerelők már megismerik a hangomat. Valaki mindig megnyugtat, és a kalapálást túlordítva elmagyarázza, hogy Mackó jól eszik, nem hullik a szőre, és egyáltalán, minden rendben, nyugodjak meg.

Szeretem elképzelni, hogy a felhők fölött van valahol egy hatalmas havas rét. Járnak arra repülők is. Egyszer láttam a fiammal az ablakból ezt a helyet. Biztosan rajta van a pilóták térképén. Ha az ember ott kilépne a gépből, és a szemét-száját fojtó űrhuzatban meghajolva elindulna a távolba, odatalálna a régi bundák, nedves orrok és felmeredő fülek országába.

Nem könnyű a járás a fenti hóban, először térdig süppedünk, aztán húzni kezd a hideg mélység. De néhány perc után erősödnek az emlékek, és mintha ösvény nyílna a vattafolyamban.  A távolban apró, zöld folt látszik. Közeledünk, ez az a hely. Valaha volt összes karácsonyfánk apró ligetet alkot, némelyik ágon még ott lóg egy-egy ottfelejtett dísz. És itt vannak mind a kutyák, várnak valahol a fák közt. Itt van a szeplős orrú vizsla, itt van Tóbiás, homlokán a jellel, itt vannak az egykori cicák is, akik a fenyőkre menekülnek az őket megszokni még mindig nem tudó, rohangáló ebek elől. Itt van Lajka kutya, a híres űrutazó, aki egy emberek által gyártott repülő szerkezetben lassan megfőtt a világűrben. Azt ugyanis nem mesélték a kutyás bélyegeket gyűjtő és Lajka-pólókban táborba induló szovjet gyerekeknek, hogy a hőmérséklet a fedélzeten fokozatosan emelkedett, míg a magára hagyott Lajka el nem pusztult. Ki tudja, mennyi ideig tartott.

Azt akarom gondolni, hogy nem sokáig. Hogy az űrhajó ajtaja egy hirtelen kanyarnál kinyílt, és a megzavarodott Lajka kirohant a csillagtalan éjszakába. Hogy ő is ideért ehhez a fenyőerdőhöz.

Egyelőre néptelennek látszik. Már nincs szél, csak csönd és végtelen fehérség körben. Itt van mindenki, csak hívni kell a barátaimat és felbukkannak majd sorban. Jönnek a farkukat csóválva, hozzák a rég elásott csontokat és szétrágott papucsokat, vonszolják a kirojtosodott szőnyeget. Ugrálnak, én meg leszedem a szőrükbe gabalyodott angyalhajat és hagyom, hogy jól összenyaljanak: elvégre rég nem találkoztunk. kezemet tölcsérré formálva kiabálom a hideg űrön át a nevüket: Domi! Simon! Rexi! Mackó! Bobika! Hangosan kell őket szólítani, mert a ritka levegőben könnyen elszáll a földi hang.

Tulipááááán! Luuuuuujzi! Hol vagytooook? Gyertek előőőőőőő!

-Tóth Krisztina

Nyisd ki a szemed

Nyisd ki a szemed és ébredj fel  
látnod kell a szépet az életben az éket
nyisd ki a szemed és láss  

Szeress mindenkit ne keresd a bajt
légyszi ne csapj nagy zajt  hozz az életbe kacajt

Nyisd ki a szemed és ébredj fel
a depi most nem kell
látnod kell a szépet
az életben az éket
mikor köd van légy te a nap
mikor az élet odacsap

-Módi Bernadette, 7. osztály