Visszaemlékezve a nyárra...

Noha már ősz van, és az iskola is már rég megkezdődött, nem árt egy kicsit visszaemlékezni a nyárra. Mindenkinek másképp telt el ez a majdnem 3 hónap vakáció, de vagyunk öten, akik hasonló élményekről tudunk beszámolni.

Augusztus 21 és 25 között került megrendezésre a Kazinczy Anyanyelvi Tábor Győrben, amelyen iskolánk három diákja, plusz egy refis és egy volt apáczais vettek részt, ezáltal képviselve egész Erdélyt. Bármelyikünket kérnéd meg, hogy jellemezze a tábort egy szóban, nagy eséllyel ugyanaz lenne a válasz: spontán. Tudniilik, hogy mások már hónapokkal azelőtt jelentkeztek a táborra, mi viszont csak négy nappal a tábor kezdete előtt döntöttük el, hogy menni szeretnénk. Így hát még aznap délután megvásároltuk a jegyeket, majd pénteken elintéztünk minden szükséges iratot. A csapatunkban kiskorú is volt, és kísérőtanárt nem sikerült találni, de szerencsére az egyik, 18 évet már betöltött lány vállalta értünk a felelősséget. Így indultunk útnak öten Magyarország felé, reménykedve, hogy ez lesz életünk kalandja.

Egy minimális problémával már indulás előtt találkoztunk: a vonatjegyeink nem egy helyre szóltak. Bízva abban, hogy ez majd út közben megoldódik valahogy, mind felültünk a reggel 7:40-kor induló vonatra. A korai órának (meg részben a Kolozsvári Magyar Napok fáradalmainak) köszönhetően volt, aki elszundikált, vagy csak épp nem volt nagyon beszédes kedvében, de ennek ellenére hamar összeszokott a kis csapatunk. Sőt, bátran merem azt mondani, hogy regényt is lehetne írni utazásunkról!

Egy adott pillanatban a csapatunk lány tagjainak egy része elunta magát, ezért elmentek a büfés vagonba egy rövid felfedezőútra. Ott találkoztak egy úriemberrel, aki hamar elárulta, hogy éppen Bécsbe tart. Rövid beszélgetésüket követően a férfi kifejezte a hölgyek meghóditására irányuló szándékait, de hamar meghátrált, amikor tudomást szerzett fiatal korukról. Ámbár a büfés kaland valóban kiszakította őket a monotonitásból, a lányok hamar visszatértek a saját fülkéjükhöz.

Már megérkeztünk Budapestre, mikor a következő regénybe illő esemény is megtörtént. Tudtuk, hogy fővároshoz illően sokat áll itt a vonat, meg hát vágytunk már egy kis friss levegőre, ezért elmentünk egy újabb felfedezőútra. Elsétáltunk a vagon végébe, hogy szemügyre vegyük a felszálló utasokat, a Keleti pályaudvart, és bármi mást, ami a látószögünkbe kerül. Miután meggyőződtünk arról, hogy a vonat nem fogja spontán becsukni összes ajtaját, s nem fog váratlanul elindulni, leszálltunk, hogy lábunk végre érintse a magyar anyaföldet. Aztán végül mégis hamar visszaültünk a vonatra, és onnan folytattuk a környezet megfigyelését. Hosszadalmas ottlétünk során segítettünk a felszálló utasoknak csomagjaikkal, babakocsiikkal, vagy szükség esetén útba igazítottuk őket.

Már lassan belefáradtunk az egészbe, amikor egy középkorú férfi futásból felugrott a vonatra, és a beszélgetést azzal kezdte, hogy "Ez a vonat megy Bécsbe??".  Tudomására hoztuk, hogy igen; majd ő is tudomásunkra hozta, hogy hasig le van izzadva. Ezt követően bement a WC fülkébe és agresszívan becsapta maga mögött az ajtót. Körül-belül 2 perc elteltével ismét kinyitotta, és kilépett, mint akit most kereszteltek meg. Túlzás nélkül mondható, hogy egy egészen más ember jött onnan ki! Mivel meg akarta hálálni kedvességünket, meghívott minket egy italra a büfébe.

Rövid tanácskozást követően elfogadtuk kedves meghívását, és elkezdtünk felkészülni a legrosszabbra. Úton a büfé fele megálltunk a kabinunknál is, reménykedve, hogy a csapatból más is velük akar tartani. A férfi siettetett, végül lettünk hárman. Már a pultnál voltunk a férfival, amikor egy idős néni mellénk állt. Érdeklődő szemekkel figyelte a kínálatot. A férfi ezt is észrevette, és megkérdezte az idős nénitől udvariasan, hogy  "Mit kérsz, mamikám??". Miután megvásárolta a hölgynek a kijelölt terméket, minket is megajándékozott egy-egy hideg Csíki sörrel és egy Pepsivel. Már vártuk, hogy majd valamit kér cserébe, de a férfi csak annyit mondott, hogy "Élvezzétek!", és elköszöntünk egymástól.

Győr már nem is volt annyira messze, úgy döntöttünk tehát, hogy mind beülünk egy fülkébe. Nem tudjuk, mennyire örült ennek a román pár, akik így kénytelenek voltak elviselni minket, de nem adtak hangot a felháborodásuknak, szóval talán nem zavartuk őket annyira. A hátralevő út első részét kártyázással töltöttük, majd az idő második felében a pad alól szedtük ki a beesett kártyákat. Végül gyorsan összepakoltunk, és leszálltunk a vonatról. Biztonságban megérkeztünk!

Elsétáltunk az iskoláig, ahol a tábort rendezték, megkerestük szobáinkat, és lepakoltunk. Utána egy darabig szabadidő volt, majd a napot közös énekléssel és játékkal zártuk Bordi András vezetésével.

A második napon (azaz kedden) delutánig Kerekes Barnabás Kazinczy-díjas tanár különböző témájú előadásain vettünk részt. Utána este 6-ig körbejártuk Győrt Pintér Ildikó tanárnő idegenvezetésével. A napot humorral zártuk, hiszen az utolsó programot Dr. Lanczendorfer Zsuzsa tartotta, aki a humorról beszélt a magyar népköltészeten belül. Sok új és vicces mondókát tanultunk tőle, mint például "zöld erdőben nő a páfrány, meglocsollak, házisárkány!". A hivatalos programok lejárta után páran még kint maradtak labdázni az udvaron.

Már mindenki szobájában volt lefekvésre készen, amikor a folyosóról gitárszó ütötte meg a fülemet. A késői muzsika felkeltette a kíváncsiságomat, ezért kimentem a folyosóra, majd annyira elkápráztatott, hogy ott is maradtam. Egyre többen jöttek ki szobáikból, végül több, mint 20-an énekelgettünk mindenki által ismert zenéket a második emeleti szűk folyosón. Fél három körül lehetett, amikor az egyik szervező megkért szépen, hogy fejezzük be a koncertet, mivel egyes szervezők nem tudnak a gyönyörű muzsika miatt aludni. Igyekezvén, hogy megtalálja a középutat velünk, megengedte, hogy még befejezzük az utolsó számot.

A szerdai napot is előadásokkal kezdtük, melyek érdekesnél érdekesebbek voltak. Délután pedig újra útnak indultunk, és felfedeztük a győri Püspökvárat Pintér Ildikó tanárnő idegenvezetésével. Felvittek a toronyba is, így esélyünk adódott, hogy megfigyeljük Győr látképét odafentről. Az estét drámapedagógiai foglalkozással zártuk.

A nap folyamán azt is összeírtuk, hogy ki mit és kivel fog bemutatni a táborzáráson. A hajnali sikerünkből inspirálódva megegyeztünk, hogy táborzáráskor is fogunk énekelni, természetesen gitárkísérettel. Estére már volt egy újabb tagja is a táborozók csoportjának: a denevér, aki legkényelmesebbnek a második emeleti folyosót találta, és ott repdesett, amikor csak kedve tartotta.

Csütörtökön is több érdekes előadáson vettünk részt, amelyek közül talán Gecsei Kolos tanár úr manipulációról szóló előadása volt a legemlékezetesebb. Délután szabad program volt, ami alatt újra bejártuk Győrt, szemügyre vettük a szebbnél szebb épületeket, és elmentünk egyet fagyizni. Utána sor került a "Kis Kazinczy" és a "Kis Édes Anyanyelvünk" versenyre is, melyre mindannyian sokat készültünk. Legalábbis a szervezők meg voltak erről győződve.

Amíg a zsűri tagjai számolták pontjainkat és azon töprengtek, hogy ki legyen a győztes, mi próbáltunk az esti táborzáró koncertünkre. Az idő hamar elrepült, s arra eszméltünk, hogy a könyvtár, ahol mi próbáltunk, már táborszervezőkkel van tele. Nem lévén más választásunk, elkezdtük a műsort. Először a közös éneklésre került sor (melyet előszeretettel nevezek koncertnek), majd mi, erdélyiek is megtartottuk előadásunk. Remélve, hogy ezáltal igazán képviselni tudjuk a térséget, ahonnan származunk, a "Bonchidai menyecskék" című dallal készültünk a többieknek. Négyen énekeltünk, egyikünk gitározott. Ámbár készült felvétel a fenomenális műsorunkról, szerintem mindannyian úgy érezzük, hogy csak élőben lehetett igazán átélni a dolog varázsát. (Röviden ez azt jelenti, hogy nem csatolom a videót.)

Több műsorra is sor került még a könyvtárban, aztán levonultunk a lépcsőkön. Meglepetés volt mindenki számára, amikor kijelentették, hogy még hátra van egy előadás. Még nagyobb meglepetés érte a népet, amikor megtudtuk, hogy ez az iskola lépcsőin lesz megtartva. Tovább már nem lehet fokozni a meglepődöttséget, de képzeljétek el a tábor reakcióját, amikor mindenki megtudta, hogy az előadás arról fog szólni, hogy egy holtat támasztanak fel! Én az esemény feléről lemaradtam, és már csak a végét kaptam el, de még így is zseniális volt. Végül levonultunk az udvarra, ahol egy utolsót énekeltünk még együtt a szervezőkkel, majd késő éjszakáig fociztunk, játszottunk, beszélgettünk.

Egy adott pillanatban beküldtek minket aludni, de egy páran úgy éreztük, hogy még fiatal az éjszaka (mint ahogy mi is) és ügyelvén, hogy észre ne vegyenek, elvonultunk az iskola háta mögé, ahol fáradságot nem érezve tovább beszélgettünk hajnali 4-ig, majd bementünk, amikor elindult a vihar. A többiek lefeküdtek, remélvén, hogy két óra alvás nyolcat ér, jómagam pedig kint maradtam a folyosón ismerkedés céljából. Így sikerült az utolsó éjszakán (noha a pihenésembe került) olyan barátságot kötni, mely határokon túl is megmarad. Már reggel 7 lehetett, lassan kezdtek felébredni a többiek is. Ekkor esett le mindannyiunknak igazán, hogy ez volt az utolsó napja a tábornak. Elbúcsúztunk a tábortársainktól, majd egyedül maradtunk az iskolában, mi erdélyiek.

Mivel mi egy nappal többet maradtunk, a péntekről is mesélek nektek. Habár nekem nem volt semmi, ami elválasztotta volna ezt a csütörtöktől, úgy döntöttünk, hogy mégtöbb kalandba vágunk bele. Reggel korán elindultunk öten Pannonhalmára, hogy felfedezzük ennek szépségeit. Először meglátogattuk az arborétumot, majd a levendulás múzeumba is benéztünk, amit nagyon érdekesnek találtunk. Egy hosszabb séta után eljutottunk a kilátókhoz is, ahonnan szemügyre vettük a minket körülvevő területet. Úton vissza a buszmegállóhoz kívülről megnéztük a kápolnát is, és tovább csodáltuk a tájat. Hosszadalmas forintszámolás után megvettük jegyeink a buszra (apróval fizettük ki az egészet), és útnak indultunk vissza az iskolához.

Itt kicsit meggyűlt a bajunk a kapuval és a kapukulccsal, hiszen alig sikerült bejutnunk az iskola udvarára. Amint ez megoldódott, újabb problémával találkoztunk: az intri ajtaja be volt zárva, nekünk pedig ehhez az ajtóhoz nem volt kulcsunk. Végül ez is megoldódott, úgyhogy maradt időnk lepihenni egy órára. Tudtuk, hogy hosszú út áll előttünk, ezért elmentünk bevásárolni a nevezetes magyarországi üzletekbe. Lepakoltunk mindent a szálláson, majd (még mindig kalandra vágyva) úgy döntöttünk, hogy kimegyünk egyet a Duna-partra. A szép kilátással a háttérben elbeszélgettünk, megpihentünk, és megünnepeltük fiatalságunk! Mivel egyikünk úgy vélte, hogy neki túl sok ez ma estére, hazakísértük, majd négyen visszatértünk a városba, hogy szétnézzünk a pont akkor tartott borfesztiválon. És, hogy ne csak nézelődjünk, eloszottunk négyen 2 pohár bort (bizony mondom, azok még félig se voltak tele). Mikor aztán mi is úgy véltük, hogy elég volt a mai napból, visszamentünk az iskolához, és lefeküdtünk.

Másnap reggel korán keltünk, elfutottunk vásárolni, majd végleg összepakoltunk. Mielőtt elhagytuk volna az iskolát, írtunk egy kedves köszönőlevelet az igazgatónak, amit (visszanézve) elég érdekesen fogalmaztunk meg. Elvettük a csomagjaink, leadtuk a kulcsot, és elindultunk az állomásra. Itt nagy problémába ütköztünk, amikor nem találtuk vagonjaink. Utolsó másodpercben felültünk a vonatra, majd kiderült, hogy azok a helyek, ahová a mi jegyeink szóltak, nem léteztek. Ennek köszönhetően egész Budapestig a büfében utaztunk csomagjainkkal együtt. Ott aztán felcsatolták a hiányzó vagonokat, majd folytattuk utunk hazafelé. Az út nagy része akciómentes volt, de a naplemente feldobta kedvünk. Amint sötétségbe borult a világ, ismét egy fülkébe ültünk, ahol együtt játszottunk, viccelődtünk, szórakoztuk. Így már hamar eltelt az idő: már Kolozsváron is voltunk. Leszálltunk a vonatról, elbúcsúztunk egymástól, majd mindenki ment a maga útján.

Végezetül pedig, hogy ne csak az én beszámolómat halljátok, itt van egyik kárpátaljai táborozó rövid összefoglalója a táborról: "Lélekemelő volt a tábori hét. Átfogó tudásra tehettünk szert az előadások és a foglalkozások során. Emellett ráláthattunk Győr szépségére a városnéző programok alatt. Szoros barátságok alakultak ki, felejthetetlen élményekkel gazdagodhattunk."

És akkor következzenek a képek: